13. fejezet - Megpróbálhatom

Hát sziasztok! Igen, tudom. Szégyellem magam, ezer éve nem adtam életjelet, de higgyétek el tényleg ez az első nap, hogy nem kell mennem sehova. Mindegy, nem szeretnék magyarázkodni. Itt vagyok, és most már megpróbálom rendszeresebben hozni a részeket.
Ez most elég összecsapott lett, de már tényleg nem akartam tovább húzni. Remélem azért olvasható.
Btw.: Kövessetek Bloglovin is!:) http://www.bloglovin.com/blog/8553699/do-you-remember-me
*remélem jól linkeltem, még nem igazán vágom mit kell itt csinálni*:D
Csók.xxx.

Tizenharmadik fejezet – Megpróbálhatom

Monoton lassúsággal teltek a napok, minden olyan kedvetlen és egyhangú volt. Niallel az utóbbi kis incidensünk óta nem igazán beszéltünk. Köszöntünk, ha úgy adódott, de amikor csak lehetőségünk nyílt rá messze elkerültük a másikat. Én haragudtam rá, amiért nem képes megérteni, mit szeretnék, míg ő makacsul ragaszkodott az álláspontjához. Sehogy sem sikerült közös nevezőre jutnunk, és ez a többieknek is kezdett szemet szúrni. Bár meglepő módon mindenki nagyon korrekt volt, nem kérdezősködtek, csak csendben figyelték az eseményeket.

Harryvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondhatni barátok lettünk. Besegített a takarításban, elfuvarozott a szerkesztőségbe, vagy ha épp mindketten ráértünk, elmentünk valahova kávézni. Mindannak ellenére mennyire megkedveltem az utóbbi időben, képtelen voltam leküzdeni a lelkiismeretem, ami folyton azt diktálta belém, milyen álszent vagyok. Tudtam, hogy mindannyijukat megvezetem, mégis valamiért Harry miatt aggódtam a leginkább. Féltem, mi lesz, ha rájön mit műveltem velük. Vele. Már ezerszer elátkoztam magam, amiért anno hazudtam neki. Így utólag visszagondolva, már nem is látom értelmét. Talán csak attól féltem, hogy ha megtudja milyen könnyen odaadtam magam egy – akkor még – vadidegen srácnak, más szemmel fog nézni rám. Féltem, hogy megvet majd, esetleg beszámol a médiának is a kis afférunkról. Bár ez rá is rossz fényt vetne, mégis úgy éreztem ezzel sakkban tudna tartani. Most már ez sem érdekelt, de nem akartam felhozni a témát. Azzal, hogy hazudtam neki végleg elvágtam magam nála.

A műsor közben folytatódott, a fiúk lázasan próbálták kideríteni, vajon ki adja le a drótot minden héten a csatornának, de hiába minden erőfeszítésük, nem tudtak rájönni. Továbbra is meghúzódtam a háttérben és igyekeztem a lehető legdiszkrétebben végezni a munkám. Niall sikeresen elűzte mindenkiből a gyanút, mégis úgy éreztem, hogy egy kétkedő szempár mindig figyelemmel kíséri mozdulataim. Liam mindig is tartózkodóan viselkedett velem, de az utóbbi időben, mintha még bizalmatlanabb lenne. Megértem, egy rossz szavam se lehet rá, mégis feszélyezett, hogy őt nem sikerült az olcsó trükkjeimmel átverni.

Futólépésben igyekeztem a stúdió magas épülete felé. Apám telefonált, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek be. Fejlemények vannak. Hangosan szuszogva léptem be az előcsarnokba, intettem egyet a portásnak, aki időközben jó barátom lett, majd a lifthez siettem. Rekord sebességgel értem fel az emeletre, épp csak annyi időm volt, hogy kifújjam magam és ne tűnjek annyira csapzottnak. Két rövid kopogás után, már hallottam is, ahogy egy ismerős hang beljebb invitál. A teremben elég különös látvány fogadott. A legtöbben Lucas köré tömörültek és halkan nevetgélve diskuráltak valamiről. Tekintetemmel apámat kerestem, remélvén, hogy meg tudja magyarázni, mire ez a nagy felhajtás. Az asztal szélső felében találtam meg, szokásos helyén ücsörgött és egykedvűen bámulta a nyüzsgő embereket.

- Mi a helyzet? – ültem le a mellette lévő székre.

- Mindjárt meglátod – súgta, majd Lucas felé intett, aki próbált mindenkit a helyére küldeni.

Szépen lassan mindenki megtalálta a helyét és izgatott csillogással a szemükben várták, hogy főnökük beszélni kezdjen. Ahogy körbenéztem eléggé megosztónak éreztem a hozzáállásukat. A lányok javarészt a szájukat húzogatták és látványosan igyekeztek nem törődőnek tűnni, míg a srácok túlzottan lelkesnek tűntek. Apám finoman oldalba bökött, mire én is előre felé kezdtem pislogni. Lucas magas alakja mögül kilépett egy új arc, akit eddig még nem, hogy a szerkesztőségben, de még Londonban sem láttam. Barna haja elegáns kontyba volt tűzve, kiemelve ezzel arcának finom vonásait. Nem vitte túlzásba a sminkelést, épp csak annyira, hogy még természetesnek tűnjön. Szemtelenül feszes nadrágban, és egy mély dekoltázsú felsőben feszített Lucas mellett, miközben megvető tekintettel pásztázta a társaságot. Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a nagy figyelem, kifejezetten magabiztosnak tűnt.

- Szeretném bemutatni az unokahúgom, Alison Evanst.

Csend. Senki sem szólt semmit, mindenki próbáltam mérlegelni magára nézve mit jelent egy új ember megjelenése. Nyilván nem haverkodni jött ide.

- Rachel – fordult felém Lucas, mire összerezzentem egy pillanatra. – Alison szeretne egy nap a nyomdokaimba lépni, épp ezért idehívtam, hogy kicsit belekóstolhasson a média világába. Szeretném, ha egy időre a szárnyaid alá vennéd és megtanítanád pár dologra. Biztos vagyok benne, hogy remekül ki fogtok jönni, Alison igazán jól tud asszisztálni.

Éreztem, hogy a szám egy hitetlenkedő mosolyra görbül, de elnyomtam magamban a feltörni készülő nevetést és csak egy megadó bólintással nyugtáztam döntését. Tekintetem a lány arcára vándorolt, szigorú vonásai megkeményedtek, ahogy egy pillanatra összenéztünk. Felálltam, majd kecses mozdulatokkal elé sétáltam, kezet nyújtottam felé.

- Rachel Grey, örülök a találkozásnak.

Hezitált egy kicsit, míg végül határozottan megrázta a kezem és még egyszer elismételte a nevét. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, mire rögtön visszahúzta azt és gyanakvóan méregetni kezdett. Csak úgy sugárzott belőle a bizalmatlanság, minden mozdulatával éreztette velem mennyire nincs ínyére a közös munka gondolata. Bevallom, én sem rajongtam az ötletért. Megvannak a magam problémáim is, semmi szükségem rá, hogy egy makacs, idegen lányt szelídítgessek.

- Jó, figyelj, nekem most mennem kell. Gondolom, később úgyis találkozunk – morogtam, majd meg sem várva a reakcióját kiviharoztam a teremből.

Nincs nekem ilyenekre időm, pesztrálja őt, aki akarja, van jobb dolgom is.

***

Hazafelé már közel sem siettem annyira, komótosan ballagtam a kihalt utcákon és magamban ezer féleképen elátkoztam Alisont, amiért egy halom fejtörést okozott nekem váratlan megjelenésével. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem merre megyek, egy éles fékcsikorgásra eszméltem csak fel, közvetlen mellettem. Döbbentem fordultam az alig pár centire lévő fekete kocsi felé, nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak.

- Rachel? – kiabált egy ismerős hang.

Annyi időm sem volt, hogy összeszedjem magam egy kicsit, Harry már ott is termett mellettem és karját lazán átdobva a vállamon a kocsihoz támogatott.

- Mi a fenét művelsz, te idióta? Hol járt az eszed? – rivallt rám, mikor beült mellém.

- Elgondolkoztam, sajnálom – motyogtam az orrom elé.

Hangosan fújtatott egy ideig, majd mikor látta rajtam, hogy most hiába dorgálna meg, indított.

- Legközelebb figyelj jobban. Tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne csapjalak el – mondta halkan.

Csak egy erőtlen bólintásra telt, az előbbi haragom Alison iránt pillanatok alatt elszállt, helyét átvette a biztonságérzet és a nyugalom. Harry közelsége mindig is megnyugtatott, képes volt a puszta jelenlétével elűzni a gondjaim egy kis időre.

- Mit kerestél erre? – kérdezett rá hirtelen.

- Dolgom volt – vágtam rá.

Elfordította tekintetét az útról, és egy röpke pillanatig engem tűntetett ki figyelmével, majd mikor semmit nem tudott leolvasni kifejezéstelen arcomról visszafordult. Homlokomat az ablaküvegnek döntöttem és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Fáradt voltam, pedig még várt rám egy kimerítő beszélgetés apámmal, amiért csak úgy leléptem.

- Tudod, szeretném, ha kibékülnétek Niallel – kezdte halkan. – Rossz látni, hogy mindketten így ódzkodtok a másiktól.

Halk sóhajjal díjaztam, hogy felhozott még egy problémát, ami megoldásra vár. Igaza volt, nekem is hiányzott már a barátom, mégsem voltam képes lépéseket tenni az ügy érdekében.

- Megpróbálhatom – suttogtam végül.

12. fejezet - Az én életem

Na sziasztok drága olvasóim!:) Sajnálom, hogy ilyen sokat csúsztam a résszel. Akik benne vannak a csoportban, azok tudják, hogy egész hétvégén nem voltam itthon, hétköznap pedig elég nehézkesen tudok írni. Hiába utolsó előtti hét, még hátravannak a lezárások, amire bizony készülni kell:D Most hétvégén megint nem leszek, szóval szerintem legközelebb majd csak jövőhét közepén várható a folytatás. Sajnálom, de ezek most ilyen napok...
A részről csak annyit, hogy lényegében elég nevetséges lett... semmi ötletem nem volt hozzá, már nem tudtam mit kitalálni. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog. Nagyon számítok a visszajelzéseitekre!:)
Csók.xxx.

Tizenkettedik fejezet – Az én életem

Tétován ácsorogtam a folyosón, miközben elgondolkodva bámultam kifelé a hátsó ajtón. Odakint ítéletidő volt, az eső csak úgy ömlött, míg az orkán erejű szél szinte kicsavarta a fákat a helyükről. Elkeseredetten figyeltem, ahogy a frissen mosott ruhák lerepülnek a szárítóról, majd jobb esetben fenn ragadnak az egyik bokron. Épp Niall egyik kedvenc nadrágja repült el az ablak előtt – ezért még meg fog ölni -, mikor úgy döntöttem kimerészkedek és összeszedem, amit tudok. Felszaladtam az emeletre, belebújtam a legmelegebbnek ítélt pulcsimba és egy kényelmes melegítő nadrágba, majd felkapva a tornacipőmet gyorsan kisurrantam az ajtón. A hideg szél azonnal megcsapta az arcom, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy hagyom a francba és visszafutok a meleg lakásba, de végül erőt vettem magamon és a kapucnit a fejembe húzva próbáltam meg eljutni a lépcsőig. Ahogy leléptem a fedett teraszról máris két ruhadarab repült az arcomba.

Esetlenül próbáltam menteni a menthetőt, miközben a hajamból és a ruhámból már szinte csavarni lehetett a vizet. Épp Louis pulcsiját próbáltam kicibálni az egyik tuja alól, mikor valaki elhaló hangon a nevemet kiabálta a hátam mögött. Megfordultam, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni az ajtónál álló alakokat. Ketten közülük rögtön felém kezdtek futni, mikor észrevettek, míg a többiek inkább visszavonultak a biztonságot nyújtó falak közé és bentről figyelték az eseményeket. Cöh, puhányok.

A két lovag pillanatok alatt odaért hozzám, Niall és Harry személyében. Rosszallón nézték, ahogy a ruhákat szorongatva fagyoskodom előttük, noha rajtuk se volt több ruha, sőt Harry egy szál pólóban szobrozott.

- Mit művelsz itt kint ilyen időben? – dörrent rám a szőke.

- Minek látszik? – kiabáltam vissza, remélve, hogy a szél nem viszi el a hangom.

Haragosan megcsóválta a fejét, majd kikapta a kezemből a ruhakupacot, amit eddig sikerült összegyűjtenem. Futólag rápillantott Harryre mielőtt visszaszaladt volna a házba, mire az csak megforgatta a szemét és halkan morgolódni kezdett. Összehúzott szemekkel figyeltem a kettejük közt lezajló jelentet, nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Harry egy darabig türelmesen várta, hogy megmozduljak, majd mikor megunta tétlenségem egyedül próbált meg levadászni egy kék pulcsit, ami feltehetőleg az enyém volt. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy az előttem ugrándozó srácot néztem. Igazán szórakoztató látványt nyújtott, magasságának köszönhetően kissé esetlennek tűnt a mozgása. Mikor meghallotta jókedvű kacajom bosszúsan fordult ismét felém, s bár igyekezett komoly maradni, arcán ott bujkált egy vidám mosoly. Észvesztően nézett ki, egészen belemerültem látványába. Fekete pólóját már alaposan eláztatta az eső, tökéletesen feszült izmos felsőtestére, kihangsúlyozva ezzel határozott, férfias vonásait. Nedves tincsei rendezetlenül tapadtak homlokához, hosszú ujjaival kétségbeesetten próbált valami számára is elfogadható külsőt varázsolni. Szabad kezét kinyújtotta, majd mutatóujjával játékosan jelezte, hogy menjek közelebb. Elfogadtam a kihívást, színpadias mozdulatokkal közeledtem hozzá, majd hagytam, hogy összekulcsolja ujjainkat. Óvatos, mégis határozott mozdulatokkal húzott magához, halkan nevetni kezdtem, mikor orrát az enyémhez dörgölte. Testéből a zord idő ellenére is csak úgy áradt a melegség, jólesően megborzongtam, ahogy érintése nyomán átmelegedett minden porcikám.

- Jézusom, te teljesen átfagytál – szörnyülködött, miközben hatalmas tenyerével a felkaromat dörzsölgette. – Szívesen odaadnám megint az egyik pulcsim, de sajnos most nincs nálam – húzta mosolyra a száját.

Megcsóváltam a fejem, majd kibújva karjai közül összeszedtem az épp kezembe akadó ruhadarabokat. Úgy tűnt az idő sosem fog csillapodni, egyre sötétebb felhők gyülekeztek felettünk, a távolban már a villámok készültek lecsapni.

- Menj be, a többit majd én elintézem – kiabálta Harry, mikor meghallotta rekedtes köhögésem.

Tiltakozni akartam, de az egyre erősebb széllökések belém fojtották a szót, így inkább gyorsan a terasz felé vettem az irányt.

Remegve, kipirult arccal estem be a nappaliba, ahol a többiek ültek és a híreket nézték. Az időjárás jelentés szerint viharos napoknak nézünk elébe, lehetőleg ne mozduljunk ki otthonról. Nagyszerű, nagyon úgy fest, hogy egy időre össze leszek zárva a fiúkkal.

A lépcső felé vettem az irányt és meg sem álltam egészen a fürdőszobáig. Belépve az aprócska helyiségbe rögtön bezártam magam mögött az ajtót, majd halkan felsóhajtottam, ahogy a párás levegő elérte az arcomat. Ledobáltam ázott ruháim, behajítottam őket a szennyesbe és beálltam a zuhany alá. A forró cseppek gyorsan szánkáztak végig kihűlt testemen, szinte égették bőrömet, de nem foglalkoztam a kellemetlen érzéssel. Hosszú percekig áztattam magam, míg végül komótos mozdulatokkal kikászálódtam a vízsugár alól. Átdörzsöltem testem egy törülközővel, majd egy kényelmes itthoni ruhát felkapva kiléptem a fürdőből. Alig tettem pár lépést, mikor hirtelen egy erős mellkasba ütköztem. Karjai azonnal elkaptak, még mielőtt elestem volna. Meglepetten pislogtam fel Niall kissé bosszús arcára, majd meg találva az egyensúlyom hátrálni kezdtem.  

- Jól vagy? – vontam fel a szemöldököm.

- Beszélnünk kell – morogta, azzal berántott a szemközti szobába.

A szél vadul csapkodta a nyitott ablakot, miközben az eső már a párkányt verdeste. Niall szó nélkül odalépett és határozott mozdulatokkal becsukta azt. Gyorsan körbepillantottam a sötét helyiségben, ha minden igaz az ő szobájában voltunk. Legalábbis a rendetlenség és az ágy körül heverő kajamaradékok erre engedtek következtetni. Megszeppenve néztem vissza gondterhelt arcára, szokatlanul nyugtalan volt.

- Mi a baj?

Nagyokat sóhajtozott, idegesen járkált körbe-körbe. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait.

- Nem tudom hogy kezdjek hozzá, anélkül, hogy félreértenéd…

Kíváncsian vártam a folytatást, most már tényleg teljesen összezavart a viselkedésével. Vett egy nagy levegőt, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.

- Nem akarom, hogy bármi közöd is legyen Harryhez – hadarta le egy szuszra.

 Hitetlenül pislogtam párat, vártam mikor kezd el nevetni ezen az egészen, hogy azt mondja csak viccel és menjek nyugodtan a dolgomra. De ez nem történt meg. Niall pillantása továbbra is komoly maradt, feszülten várta a reakciómat.

- Miért?

- Mert ő nem hozzád való. Nem akarom, hogy a bandából bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerülj.

Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az indulataim, s noha valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy igaza van, most mégis nagyon dühített atyáskodása.

- Engem nem érdekel, hogy te mit akarsz – feleltem ridegen.

Nem lepte meg hangulatváltozásom, csak egy lemondó sóhajjal díjazta szavaim.

- Csak neked akarok jót… Nem szeretném, ha te is belekeverednél ebbe az életbe.

- Ebbe neked nincs beleszólásod.

- Már hogy ne lenne! – csattant fel idegesen.

Rezzenéstelen arccal vártam, hogy lecsillapodjon egy kicsit, de minden egyes eltelt másodperc csak fokozta idegességét. Egyre cifrább dolgokat kiabált a fejemhez, amivel csak még inkább feszegette a türelmem határát. Nem akartam, hogy beleszóljon az életembe, ne hozzon helyettem döntéseket. Ne érezze úgy, hogy a védelmére szorulok. Semmit nem tud rólam, nem ismer.

- A fenébe is, csak azt szeretném, ha normális életed lehetne! – mordult rám elkeseredetten.

Pár lépésnyire állt tőlem, arcán felváltva hadakozott a féltés és az elfojtott harag. Szívem szerint most kifutottam volna a szobából, el vádló tekintete elől, de nem tehettem. Az csak egy újabb bizonyíték lett volna számára arról, milyen gyenge is vagyok valójában.

- Mondtam már, hogy nem érdekel, te mit akarsz. Ez az én életem! – kiabáltam vissza.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elszakadt nála az a bizonyos cérna. Hangosan szitkozódni kezdett, meg sem próbálta leplezni dühét. Hirtelen közelebb lépett hozzám és egy határozott ütést mért a falba, közvetlen mellettem. Összerezzentem, de nem hátráltam meg. Az elfojtott feszültség folyamatosan tüzelte az indulataim, a kezdeti bizonytalanságomnak már nyoma sem volt. Felszisszent, ahogy megroppantak csontjai, de nem foglalkozott vele. Feltépte az ajtót, majd amint kiviharzott a szobából be is csapta azt.

Itt hagyott, egyedül a gondolataimmal, az érzéseimmel. Most először éreztem azt, hogy többé már rá sem számíthatok.

11. fejezet - Szükségem van rád

Sziasztok drágák! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a fejezetet, tudom, hogy korábbra ígértem. Nem szeretnék magyarázkodni, de tényleg nem vagyok a toppon mostanában, elég rossz napjaim vannak és nem mellesleg rengeteg dolgom is, örülök, ha élek. Szerettem volna áttérni arra, hogy hetente 2 fejezetet hozok, de a jelek szerint ez most lehetetlen. Talán, majd nyáron megpróbálom, ha kitart addig a blog.

A részről csak annyit, hogy lehet -sőt, biztos- kissé zavaros lett, de nagyon fáj a fejem és nehezemre esett a figyelés. Nem volt már erőm átolvasni + minél hamarabb hozni akartam, úgy hogy vannak benne hibák. Amint kicsit jobban érzem magam kijavítom. Remélem kapok azért pár visszajelzést, sokat jelentene!:)

ui.: Dorisztól kaptam a napokban egy kritikát, amit itt tekinthettek meg, ha érdekel titeket: LINK

Csók.xxx.

Tizenegyedik fejezet – Szükségem van rád

Kábán bámultam magam elé, nem igazán sikerült még felfognom az imént történteket. Bár a gondjaimon ez most egyáltalán nem segített, sőt mi több, csak rontott a helyzeten; mégis melegséggel töltött el, ha az elmúlt percekre gondoltam. Harry néha annyira szeszélyes. Mikor ránézek mindig a magabiztos, „tudom, hogy minden az enyém” embert látom, ha nem ismerném, meg se fordulna a fejemben, hogy van egy másik oldala is. Egy másik gondoskodó és nagyon is figyelmes oldala, amiről csak kevesen tudtak. Ügyesen eltitkolta az emberek elől a valódi énjét.

Csendes töprengésemből Niall aggodalmas hangja szakított ki. Szüntelen ismételgette a nevem, miközben leült mellém a lépcsőre és egyik kezét átvetve a vállamon, finoman közelebb húzott magához.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor úgy érezte sikerült magára vonnia a figyelmem.

Csak egy erőtlen bólintásra futotta, de úgy tűnt ennyivel is beéri. Halkan sóhajtozott, míg én a kezeimet tördeltem és igyekeztem nem törődni a nyomasztó érzéssel, ami minden egyes alkalommal feltört bennem, mikor a közelembe került.

- Fogalmam sincs mit tettem, de fáj látni, hogy eltaszítasz magadtól – csendesen szólt, mégis minden szava felért egy pofonnal.

- Sajnálom…

- Hát még én.

Kezét elemelte a vállamtól, beletúrt szőke tincseibe, majd térdére könyökölve eltemette arcát hatalmas tenyerébe. Ujjaim tétován emeltem felé, de mikor már csak alig pár centi választott el az arcától visszahúztam. Meg akartam ölelni, elűzni minden gondját és újból azt a mosolygós fiút látni, akit nem rég megismertem. Nem akartam, hogy gyötrődjön, főképp nem azt, hogy miattam.

- Még nem is volt alkalmam megköszönni, amit ma tettél – próbáltam elterelni a témát, hátha oldódik köztünk egy kicsit a feszültség.

Úgy tűnt a tervem sikeresnek bizonyul, felemelte a fejét, kék szemei kíváncsian csillogtak, ahogy várta a folytatást.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem, sokat jelent.

Elmosolyodott, de ez az apró gesztus is tele volt keserűséggel. Néhány hosszúnak tűnő percen keresztül csak némán ültünk egymás mellett, majd végül felálltam és az ajtó felé indultam. Nem nézett felém, továbbra is a kertet pásztázta szemével, míg szőke tincsei a homlokába hulltak. Bizonytalanul tettem felé egy lépést, meg akartam ölelni, de végül nem volt bátorságom hozzá. Lassan megsimítottam a vállát, mire halkan hümmögött egyet, mielőtt bementem volna.

***

Későre járt már, a többiek is elcsendesedtek és bevonultak a szobájukba, de én képtelen voltam aludni. A teraszon ücsörögtem és az egyik fa tövében megbújó madarakat figyeltem. Egy enyhe fuvallat meglebegtette a hajam, mire szorosabban húztam magam köré a vastag pulcsit. Nem tudom kié lehetett, csak gyorsan lekaptam egyet a fogasról kifelé jövet. Odahúztam az arcomhoz és jó mélyen magamba szívtam a kellemes illatot. Harryére emlékeztetett, de nem voltam benne biztos. Előhúztam a zsebemből a cigis dobozom, amibe már alig volt pár szál. Kezdem túlzásba vinni, régen se szívtam ennyit. Elgondolkodva pörgettem az asztalon, mikor ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Meglepetten kaptam hátra a fejem, kíváncsian figyeltem ki merészkedett ide, hozzám. Tett előrébb pár lépést, mire a gyér fényben végre ki tudtam venni az arcát. Louis bőszen vigyorgott rám, miközben egyik kezével beletúrt kócos hajába, míg a másikkal egy szürke pulcsit szorongatott a kezében. Megborzongott, mikor a hideg szél elérte meztelen felsőtestét, gyorsan belebújt a puha anyagba és lehuppant a mellettem lévő székre. Lábait felpakolta az asztal szélére és lazán, karba tett kezekkel hátradőlt. Halvány mosoly bujkált az arcomon, ahogy néztem közvetlen cselekedeteit.

- Cigizel? – bökött fejével a kezemben szorongatott doboz felé.

Zavartan lesütöttem a szemem, majd elsüllyesztettem a pulóver zsebében.

- Néha – vakkantottam.

Halkan nevetni kezdett reakcióm láttán, élvezte a helyzetet. Egyik kezével fáradtan dörzsölgette az arcát, mielőtt rákönyökölt volna az asztalra. Fél szemével engem figyelt, de nem szólt semmit, miközben békés vonásait vizslattam. Louis a maga módján nagyon jóképű srác volt. Nem is értem miért nem találta még meg az igazit, pedig biztos vagyok benne, hogy lányok hada áll sorba a kegyeiért.

- Miért nem alszol már? – kérdeztem csendesen.

- Néha kijövök ide… tudod, gondolkodni egy kicsit – felelte egy vállvonás kíséretében.

Bólintottam, de nem szóltam rá semmit. Mindketten a gondolatainkba merültünk, mégsem éreztem kellemetlennek a ránk telepedő csendet. Louis ütemesen dobolt az ujjaival az asztal lapján, miközben egy ismeretlen dallamot dúdolt. Pillanatok alatt bekúsztak az én elmémbe is a vidám hangok, így percekkel később már Louisval együtt énekeltem.

- Mi van itt, srácok? – lépett ki az ajtón Zayn, kezében egy nagy tálcával.

Zavartan kaptuk felé a fejünket, miközben mindketten gyorsan elhallgattunk. Ő már felkészültebb volt, mint a barátja. Vastag, fekete kapucnis pulcsi és egy szürke melegítőnadrág volt rajta, ami hanyagul lógott a csípőjén. Nagy mosollyal az arcán odacsoszogott hozzánk, letette a tálcát, majd ő is helyet foglalt a másik oldalamon.

- Hoztam nektek teát, elég hideg van már – intett kedvesen a gőzölgő bögrék felé.

Louis szeme azonnal felcsillant, miközben rávetette magát az egyikre. Megvártam míg Zayn is elveszi a sajátját, majd félénken az utolsóért nyúltam. Jóleső bizsergés futott végig testemen, ahogy a forró ital felmelegítette minden porcikámat. Lou a nagy kapkodásban félre is nyelt, mire veszettül köhögni kezdett és az asztalt csapkodta.

- Idióta – nevetett Zayn, majd óvatosan hátba veregette.

Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, ahogy a bohóckodásukat figyeltem. Nagy nehezen sikerült megnyugodniuk, nagyot sóhajtva dőltek hátra a székeken. Zayn egy pillanatra felém nézett, enyhén oldalra döntötte a fejét és sokatmondó pillantással kezdett méregetni. Értetlenül vontam fel a szemöldököm, remélvén, hogy megmagyarázza a viselkedését, de elintézte egy legyintéssel a dolgot és ismét a bögréjének szentelte a figyelmét.

- Tudjátok, mi van nálam? – villantott egy ezerdolláros vigyort Louis, mire kíváncsian pillantottunk fel izgatott arcára.

Nagy, színpadias mozdulatokkal kezdet kutakodni melegítője zsebében, majd kirántott belőle egy… egy pakli kártyát?! Lecsapta az asztalra és önelégült arccal várta a reakciónkat.

- Ez most komoly? – hitetlenül felnevettem.

- Persze – vágta rá. – Jaj, ne legyetek már ilyenek! Ezer éve nem kártyáztunk egy jót.

Zayn lehajtotta a fejét, rázkódó vállai arra engedtek következtetni, hogy jól mulat barátja ötletén. Továbbra is értetlenül forgattam a fejem köztük, miközben Louis már teljesen átszellemülve keverte a lapokat.

- Na, gyerekek. Én osztok először, a következő körben Rachel fog és így tovább. Zayn, te kezdesz – osztogatta a parancsokat, majd mire feleszméltünk már mindegyikünk előtt ott volt a paklija. Érdekes estének ígérkezik.

*Harry szemszöge*

Hangok szűrődtek le a földszintről, lassan felültem az ágyamban, megdörzsöltem a szemem, majd az ajtóhoz léptem. A srácok nevettek valamit, majd meghallottam Rachel mély, dallamos hangját is, amit ezer közül is felismernék. Elmosolyodtam azon, ahogy a fiúkat korholta, nem tetszett neki, hogy ilyen hangosak. Továbbra is vihorásztak, míg végül egy hangos csattanást követően mindkettő elhallgatott. Képzelem mi történhetett…

Lusta csoszogás hallatszódott az ajtó túloldaláról, majd két ajtócsapódást követően csend lett. Már készültem volna visszafeküdni, mikor csörömpölés hangja ütötte meg a fülem. Azonnal kiléptem a szobámból és leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyha irányába.

- Bassza meg – szitkozódott Rachel, miközben az előtte heverő szilánkokat figyelte.

Háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy ott vagyok. Nagyot sóhajtva hajolt le, hogy összeszedje az üvegdarabokat. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, majd a csuklójánál fogva arrébb toltam és gyorsan eltakarítottam helyette. Döbbenten figyelte cselekedeteim, de nem szólt semmit, csak tehetetlenül ácsorogott a helyiség közepén. Már épp megakartam kérdezni mi történt, mikor észrevettem, hogy a rajta lógó szürke pulóveren átütött egy vörös volt a kezénél. Gondterhelt arccal fogtam meg aprócska ujjait, majd ügyelve mozdulataimra feljebb húztam a ruha ujját. Nem sokkal a csuklója felett egy csúnya vágás éktelenkedett. Halkan felszisszent, mikor óvatosan végigsimítottam rajta az egyik ujjam. Rosszallón megráztam a fejem, majd magam után húztam a csaphoz, hogy kifertőtlenítsem a sebet.

- Mit csinálsz? – kérdezte rekedtesen.

- Minek látszik? – vetettem oda, miközben szorosan tartottam a csuklóját és felültettem a pultra.

Ficánkolni kezdett, mikor a víz csípni kezdte a heget, de hősiesen tűrte, amíg végzek. A felső szekrényből kikaptam a kötszeres dobozt, majd vigyázva, nehogy a szükségesnél több fájdalmat okozzak neki; bekötöttem a karját. Hálásan pillantott fel rám, majd elhúzta a kezét és az ölébe ejtette a másik mellé.

- Nem kell ezt csinálnod – suttogta.

- Miről beszélsz?

Halk sóhaj szökött ki ajkain, lehajtotta a fejét és a kötést kezdte birizgálni. Kezemmel az álla alá nyúltam, lassan felemeltem, ösztönözve ezzel arra, hogy a szemembe nézzem. Félénken pislogott rám, annyira sebezhetőnek tűnt. Némán, csupán a pillantásommal kérleltem a beszédre.

- Nincs szükségem arra, hogy vigyázz rám – halkan beszélt.

- Nem, tényleg nincs. Nekem viszont szükségem van rád – mondtam komolyan, mire teljesen lefagyott, zavart tekintettel viszonozta átható pillantásom.

Összekócoltam sötét tincseit, majd egy halvány vigyort megeresztve megfordultam és az emelet felé indultam.

- Ja, és nem mellesleg jól áll a pulcsim – szóltam vissza még az ajtóból.

Facebook csoport

Hai, csak egy gyors bejegyzéssel jöttem. Akik olvasnak twitteren azok tudják, hogy tegnap nyitottam a blognak facebook-on is egy csoportot. Ott hamarabb elértek, könnyebben tudok szólni, ha kések a résszel etc... Ha gondoljátok beszélgetünk is, nyugodtan osszatok meg bármit. Nem szeretném, hogy csak az én szám járjon mindig:D Szóval, hajrá. Aki gondolja lépjen be nyugodtan:)

https://www.facebook.com/groups/158783814299284/

És így a végén megjegyezném, hogy felújítva, új designnel újraindult a kritikás blogom. Leírtam benne mindent, amit tudni kell a kritika kéréssel kapcsolatban. Nem harapunk, írjatok nyugodtan!:)

Link: http://wlaatr.blogspot.hu/

Csak ennyit akartam, résszel nem tudom mikor jövök. Készülget!:)

Csók.xxx.

10. fejezet - Összezavarsz

Na hai drágák! Először is nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam. Nem akarok magyarázkodni, mert tudom, hogy senkit nem érdekel, de tényleg sajnálom. Így alakult. Ez a rész se lett valami hosszú, de talán most nem olyan vontatott, mint lenni szokott. Megpróbálok a hosszú hétvége alatt még írni valamit, hogy hétközepén hozhassam a következő, de nem ígérek semmit. Köszönöm a rengeteg kommentet és a díjakat, nagyon sokat jelent. Imádlak titeket!:) Remélem ez a rész is elnyeri a tetszésetek, várom a visszajelzéseket!
Csók.xxx.

Tizedik fejezet – Összezavarsz

Rezzenéstelen arccal álltam a fiúk vádló tekinteteinek kereszttűzében. Igyekeztem megőrizni a hidegvérem és nem sikítva kirohanni a világból. Nem mertem végignézni rajtuk, egyedül az előttem szobrozó Liammel tartottam a szemkontaktust. Türelmesen vártak a magyarázatomra, annak reményében, hogy ez az egész egy rossz félreértés. Bár az lenne.

Megköszörültem a torkomat, jelezve ezzel, hogy beszélni készülök.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Liam szemei elkerekedtek meglepetésében, míg a többiek felől egy halk horkantás hallatszódott. Közömbösen figyeltem reakciójukat, fel voltam rá készülve.

- Mi az, hogy fogalmad sincs? – pattant fel a helyéről először Zayn. – Egyedül téged engedtünk be a próbára, rajtad kívül senki sem fért hozzá a hangfelvételekhez.

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd a lehető legártatlanabb nézésemet magamra öltve megvontam a vállam. Tetteim csak még inkább felhergelték, már nyitotta a száját, hogy ismét leüvöltse a fejem, de Liam megelőzte.

- Rosszul esik, hogy a szemünkbe hazudsz – mondta halkan, csalódottan.

- Nem hazudok – vágtam rá azonnal.

Ekkor már Louis is beszállt a vitába, s megállva Zayn mellett kórusban mondták a magukét. Behunyt szemmel vártam, hogy haragjuk csillapodjon kissé, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni az egyre cifrább szitkozásokat.

- Elég legyen már! – hallottam meg magam mellett Niall ismerős hangját, ami most meglehetősen idegesen csengett.

Kíváncsian pislogtam fel rá, a megszokott vidámság és jókedv helyett elképesztő feszültséget árasztott magából. Egyik kezével beletúrt szőke tincsei közé, ezzel még jobban összekócolva amúgy is rakoncátlan fürtjeit. A többiek elcsendesedték és kíváncsian várták mire készül barátjuk.

- Nem biztos, hogy Rachel volt – kezdte, mire a fiúk halkan morogni kezdtek. – A személyzet közül bárki hozzáférhet a felvételekhez, simán lehet, hogy közülük volt valaki.

Hálásan néztem fel védelmezőmre, de ő nem viszonozta pillantásom, továbbra is haragosan méregette a többieket.

- Ugyan már, erre még nem volt példa, miért pont most élnének vissza a helyzettel? – szólalt fel Louis.

- Miért pont máskor? Ki tudja milyen okból, de elképzelhető, hogy valaki a stúdióból volt.

Niall hűségesen érvelt mellettem, míg a többiek próbálták átgondolni a hallottakat. Egyedül egy ember volt csendben az egész beszélgetés alatt… Félve oldalra sandítottam, óvatosan méregettem Harry komor vonásait. Mikor észrevette, hogy figyelem ő is felém fordult. Könyökét megtámasztotta a kanapé karfáján, állát tenyerében pihentette. Próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de minden érzelmet gondosan eltűntetett magáról. Mégis, volt valami a szemében, ami megijesztett. Olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam… Mintha pontosan tudná minden titkomat és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy leleplezhessen.

- Rachel! – lengette meg valaki az arcom előtt a kezét. Pislogtam párat, hogy összeszedjem magam, majd figyelmemet az előttem ácsorgó fiúknak szenteltem.

- Tényleg nem te voltál? – ismételte meg a kérdést Liam.

- Nem – feleltem határozottan, mire mind halkan felsóhajtottak.

Úgy tűnik Niallnek sikerült elaltatni bennük a gyanút egy időre. Hálás mosolyt küldtem felé, minek hatására tartása megenyhült, ajkait halk, megkönnyebbült nevetés hagyta el. Sosem lehetek elég hálás neki.

- Ez esetben ne haragudj, nem gondolkodtunk – tárta szét karjait bűnbánóan Zayn. Nevetve megráztam a fejem, majd örömmel bújtam az ölelésébe.

***

Lassan sétálgattam a kert hátsó felében, élveztem a csendet, ami körülvett. Kivételesen nem volt semmi dolgom, reggel a kis összejövetelünk után megcsináltam mindent. Kezemmel a hátsózsebemet kezdtem tapogatni, míg nem megtaláltam, amit kerestem. Kihúztam a kis dobozkát és elővettem belőle egy szál cigit. Ráérősen meggyújtottam, majd folytattam utamat az egyik pad felé. Szórakozottan figyeltem, ahogy a kifújt füst szétfoszlik előttem. Kezemet kissé eltartottam magamtól, amíg lepöcköltem a hamut a végéről. Ezzel egy időben valaki egy határozott ütéssel kiverte a kezemből a szálat. Felháborodottan fordultam meg, szemeim villámokat szórtak, ahogy az illető eltiporta a csikket cipője alatt.

- Mit művelsz? – rivalltam rá.

- Nem akarom azt látni, hogy cigizel – felelte nyugodtan Harry, miközben kezeit zsebre vágta és elindult a pad felé, ahova az előbb még én tartottam.

- Semmi közöd hozzá.

Mit sem törődve megrántotta a vállát, majd megállt, de nem fordult felém. – Nem érdekel.

Amíg háttal állt nekem, alkalmam nyílt alaposabban végignézni rajta. Egy egyszerű fekete farmerben volt, és a megszokott fehér tornacipőjében. Fekete pólója tökéletesen passzolt izmos felsőtestére, míg göndörfürtjei rendezetlenül meredtek az ég felé.

- Mit akarsz? – kérdeztem, mikor sikerült kicsit észhez térnem.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal fordult meg, egyenesen a szemembe nézett, miközben válaszolt.

- Azt a lányt akarom, aki e mögött a „nem törődöm” álca mögött rejtőzik.

A levegő bennem rekedt egy pillanatra szavai hallatán, hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. Elkerekedett szemekkel figyeltem nyugodt vonásait, látszólag tökéletesen tisztába volt vele, hogy igaza van. Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam volna.

- Itt áll előtted.

Pár pillanatig feszült csend telepedett közénk, amit végül hitetlen nevetésével tört meg. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, türelmetlenül vártam, hogy végre magyarázatot adjon különös viselkedésére.

- Ugyan már, ne nézz ilyen hülyének. Lehet, hogy Niallt átverheted ezzel az „én ilyen vagyok, fogadd el” dumával, de engem nem.

Tett pár óvatos lépést felém, mire ösztönösen hátrálni kezdtem.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – tagadtam szemrebbenés nélkül.

Enyhén oldalra fordította a fejét, arcán ott játszott az a sármos féloldalas mosolya, amit úgy szerettem. Normális esetben elaléltam volna a látványtól, de most sokkal inkább idegesített a magabiztossága.

- Dehogynem, pontosan tudod, miről van szó. Sőt, utálsz, amiért átlátok rajtad. Utálod a helyzetet, hogy valaki nem dől be a gondosan felépített álcádnak.

Minden egyes szót lassan, tagoltan ejtett ki, mintha mindegyik után alaposan pofon vágna. Fájdalmasan ért, hogy ilyen könnyen romba döntött mindent, amit eddig felépítettem. El akartam tűnni, messze, a világ végére, de még nem volt itt az ideje. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen futásnak eredtem vissza, a ház felé. Halk szitkozódást hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam vele. Már majdnem elértem a hátsó ajtóig, mikor egy erős kéz fonódott a csuklómra és megpörgetve a tengelyem körül magához rántott. Karjaival szorosan ölelt, míg nem elszakadt a cérna és utat engedve könnyeimnek sírni kezdtem.

- Utállak, érted? – kiabáltam, miközben kezeimmel kétségbeesetten ütöttem a mellkasát. – Hagyj békén, tönkreteszel mindent! Miért nem bírok koncentrálni, ha a közelemben vagy? Elegem van belőled, összezavarsz és megijesztesz. Ennek nem erről kéne szólnia!

- Shh! – csitítgatott, miközben továbbra is védelmezőn körülölelte testemet.

Könnyeim már szinte teljesen átáztatták a pólóját, de nem úgy tűnt mintha zavarná. Türelmesen várta, hogy megnyugodjak végre. Mikor már csak halkan szipogtam óvatosan eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Te is összezavarsz engem. Nem értem miért vagy egyik pillanatban elutasító és rideg, míg a másikban törékeny és sebezhető. Félek, hogy mikor mi lesz a következő lépésed, mert sosem tudhatom milyen örültségre veszed rá magad. És igen, pont ez az, amiről ennek szólnia kell.

Ajkaim elnyíltak meglepetésemben, a levegő a tüdőmben rekedt. Halvány mosoly terült szét kedves arcán, ujjával lesimított egy könnycseppet a szám széléről, majd közelebb hajolva hozzám egy óvatos puszit nyomott a homlokomra.

9. fejezet - Hazudsz nekem

Hai!:) Meghoztam a következő részt is. Kicsit rövidebb lett, mint általában, bocsi, de most így alakult. Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, remélem lesz akinek tetszik majd!:)
Köszönöm szépen a feliratkozókat, el se hiszem, hogy mindjárt megvan a 30!:') A kommentekért pedig külön köszönet, tényleg nagyon sok erőt adnak!
Várom a visszajelzéseiteket, jó olvasást!:)
Csók.xxx.

Kilencedik fejezet – Hazudsz nekem

Halkan húztam be magam után a bejárati ajtót, majd ugyan olyan csendben levettem a cipőm és a kabátomat is. A házban tökéletes némaság uralkodott, a helyiségeket sötétség borította. Későre járt, a többiek már biztos lefeküdtek. Lábujjhegyen osonva mentem el a konyháig, majd a hűtőhöz lépve valami gyors vacsora után kezdtem kutakodni. Végül úgy döntöttem nem szórakozok most a szendvicskészítéssel, inkább levettem egy bögrét a szemközti polcról és összedobtam magamnak egy forró csokit. Lassan kavargattam a gőzölgő italt, miközben hátamat a pultnak támasztottam és az óra egyenletes kattogását hallgatva bámultam ki a hatalmas ablakon. Elmerengtem a hatalmas kertet nézve, amit most apró, földbe szúrt lámpák világítottak meg. Nagyon hangulatos volt.

Töprengésemből egy halk, rekedtes torokköszörülés szakított ki. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni a sötétben álló srácot. Közelebb jött, így az ablakon keresztül beszűrődő fény megvilágította fáradt arcát. Meglepetten néztem a helyiség közepén tétován ácsorgó Harryre, akinek még csak most tűnt fel jelenlétem. Zavartan a hajába túrt, zöld szemeivel kíváncsian fürkészte arcomat. Félénken az ajkamba haraptam, mikor észrevettem, hogy egy alsónadrágon kívül semmi nem volt rajta. Tekintetemet végigfuttattam kidolgozott felsőtestén, nehezemre esett visszanézni az arcára. Valamivel éberebbnek tűnt, szemeibe kezdett visszatérni az a jellegzetes pimasz csillogás.

- Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte a hallgatástól rekedt hangon.

- Dolgom volt – vontam vállat.

Nem szólt semmit, pillantását magamon éreztem, ahogy nem törődve jelenlétével továbbra is a kertet tűntettem ki figyelmemmel. Megittam az utolsó korty forró csokit is, majd letettem a bögrét magam mellé a pultra. Mikor visszafordultam Harry már csak pár lépésre állt tőlem. Felvontam a szemöldököm, kihívóan néztem rá, miközben ajkaim egy alig észrevehető mosolyra húzódtak. Szemei egyre sötétebbé váltak a vágytól, ahogy szemtelenül végigmért. Könnyedén átszelte a kettőnk között lévő távolságot, kezeit megtámasztotta mellettem a pulton, elzárva ezzel minden menekülési lehetőségem. Lehajtotta a fejét, göndör fürtjei arcomat csiklandozták, míg meleg lehelete szinte simogatta a bőrömet. Egyre szaporábban lélegeztem, egyik kezemet felemeltem és bátortalanul végigsimítottam kulcscsontján, mire egy halk nyögés volt a válasz. Felbátorodva reakcióján lejjebb vezettem ujjaim és a hasán lévő kockákat rajzoltam körbe. Csendesen mormogott, miközben egy apró puszit nyomott a fülem mögötti részre. Megborzongtam a különös érzéstől, amit kiváltott belőlem, felsóhajtottam, mikor folytatta kényeztetésem és végigcsókolta a nyakam is. Kezei felfedező útra indultak, végigsimított az oldalamon, majd megállapodott a pólóm szegélyénél. Hátrébb hajolt egy pillanatra, hangosan zihált, miközben az engedélyemet várta. Erőtlenül bólintottam, mire önelégült mosolyra húzódtak formás ajkai. Homlokát az enyémnek döntötte, óvatos puszit nyomott a szám sarkába, majd egyik kezét becsúsztatva a pólóm alá a hasamat kezdte simogatni. Ujjaival apró köröket rajzolt a csípőmre, miközben játékosan beleharapott a fülcimpámba. Szívem hevesen vert, félő volt, hogy kiugrik a helyéről, ha továbbra is ilyen eszeveszett iramban dolgozik. Körmeimet gyengéden végighúztam izmos hátán, mire egy mélyről jövő morgást hallatott. Kezei hirtelen lecsúsztak a combomra, majd könnyedén felkapott és a pultra ültetett. Ujjaimat a hajába vezettem, míg a másik kezemmel tarkóját cirógattam. Ő sem tétlenkedett, vadul rángatta a pólóm szélét, miközben a kulcscsontomat lepte el csókokkal. Az agyamat köd borította, nem érdekelt semmi, bár tudtam, hogy ha tudatosulni fog bennem mit tettem bánni fogom. Halkan nevetni kezdtem, mikor orrát játékosan az enyémhez dörgölte. Ajkai szinte súrolták az enyémet, megborzongtam közelségétől. Mindketten szaggatottan vettük a levegőt, szemünk csillogott a vágytól, mégsem léptünk semmit. Szó nélkül figyeltük a másikat, teljesen elvesztem zöld íriszében, amik most a szokásosnál sötétebbek voltak. Hatalmas tenyerei védelmezőn simultak a csípőmre, ahogy közelebb húzott magához. Összehúzta a szemöldökét, elgondolkodva fürkészte az arcomat, mintha valami emléket idézne fel magában. Nem tudtam mi játszódhat le a fejében, de nem akartam erőltetni, így csendben vártam, mi lesz a következő lépése. Hosszú percekig néztük egymást, míg végül halkan felsóhajtott, majd vállamra hajtva a fejét beszélni kezdett.

- Hazudsz nekem.

A levegő egy pillanatra megakadt bennem szavai hallatán, döbbentem néztem magam elé és hirtelen meg se tudtam szólalni.

- Tudom, hogy titkolsz valamit. Mondd el! – morogta.

- Nem tudom, miről beszélsz…

Hangosan fújtatni kezdett, majd hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. Megacéloztam vonásaim és érzelemmentes arccal néztem vissza rá. Szemei még mindig izzottak az elfojtott vágytól, de volt benne valami más is. Éreztem a belőle áradó eltökéltséget, miszerint kideríti, mit titkolok előle. Hmm, sok sikert!

- Ne nézz hülyének! – hangja halk volt, mégis tekintélyt parancsoló.

Ártatlanul pislogtam fel rá, miközben magamban átkoztam, amiért lógva hagyott.

- Szerintem beképzeled magadnak.

Haragosan nézett rám, láthatóan nem örült neki, hogy nem veszem komolyan. Pár lépést hátrált, kíváncsian figyeltem mozdulatait.

- Miért vagy velünk ilyen? Egyik pillanatról a másikra eltaszítasz magadtól mindenkit. Miért? – kérdezte kétségbeesetten.

Fájdalmasan ért a felismerés, hogy szinte teljesen át lát rajtam. Bár nem érti tetteim okát, mégis tisztába van vele, hogy mindez csak álca. Arcom elkomorult, leugrottam a pultról, megigazítottam a ruhám, majd egészen közel megálltam előtte.

- Foglalkozz a magad dolgával! – feleltem hidegen, majd kikerülve őt az emeletre szaladtam és bezárkóztam a fürdőbe.

A mosdókagyló fölé hajolva hideg vizet fröcsköltem az arcomba, remélve, hogy ettől majd kicsit kitisztul a fejem. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen ki tud zökkenteni a szerepemből. Megőrülök tőle!

***

- Rachel! Azonnal gyere ide – üvöltött lentről valamelyik fiú, mire nyöszörögve a fejemre húztam a takarót.

Pár percig csend volt, majd mikor ismét kiabálni kezdett hangosan káromkodva lerúgtam magamról a takarót és dübörgő léptekkel indultam meg az ajtó felé, nem törődve a kócos hajammal és a hiányos öltözékemmel. Letrappoltam a lépcsőn, majd morcos képpel beléptem a nappaliba, ahol a fiúk ültek és feszülten bámulták a tévét. Érkezésemre felkapták a fejüket, elfojtottak magukban egy mosolyt, majd Liam a kanapé felé kezdett terelgetni. Leültem Niall és Louis közé és kíváncsian figyeltem a híreket, hátha rájövök mitől akadtak ki ennyire. Mikor a képernyőn feltűnt az ismerős logó elszorult a torkom, akkor már tudtam mi fog következni. Fészkelődtem egy kicsit, igyekeztem semmi jelét sem adni aggodalmamnak.

- Üdv minden kedves nézőnek! – kezdte a műsorvezető csaj. – Rendkívüli bejelentenivalóval érkeztünk. Bizonyára mindenki tudja, kikről beszélek, mikor azt mondom One Direction. A fiúknak világszerte rengeteg rajongójuk van, akik bizonyára már azt is tudják, hogy a csapat egy új albummal készül. Stábunk utánajárt a dolgoknak és sikerült exkluzív részleteket szereznie az új dalokból.

Szorosan lehunytam a szemem, mikor felcsendültek az ismerős dallamok. Éreztem, hogy a légkör egyre feszültebb, mindenki csendben nézett maga elé, míg nem Liam felállt és kikapcsolta a tévét. Félve néztem fel rá, igyekeztem megtartani közömbös arckifejezésem. Megállt előttem, karjait összefonta maga előtt, ahogy végignézett rajtam. Nyugodtnak tűnt, nem mutatta semmi jelét a haragnak, én mégis tudtam, hogy belül őrjönghet. Felvontam a szemöldökömet, kérdőn néztem rá, várva, hogy elkezdje.

- Ezt mégis mivel magyarázod meg? 

8. fejezet - Senki sem kérte

Üdv, drágák! Jöttem a következő fejezettel. Elég nehézkesen ment a megírása, kicsit vontatottnak és unalmasnak érzem, de ezt döntsétek el ti. Nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni... átolvasni nincs erőm, ne haragudjatok az esetleges hibákért, most csak ennyi telt tőlem. Remélem azért lesz akinek tetszik.
Köszönök mindent, a visszajelzéseket továbbra is nagyon várom!
Csók.xxx.

Nyolcadik fejezet – Senki sem kérte

Értetlen képpel álltam a nappali közepén, miközben a fiúk egyik szobából a másikba rohantak át, mindenféle hülyeséget kiabálva egymásnak. Liam telefonált valakivel pár perce és azóta teljesen megkergültek. A folyosón hirtelen Niallt és Louist pillantottam meg, amint bizalmasan beszélgetnek valamiről. Mindketten felém fordultak, majd a szőke elsietett az emelet felé, míg a másik hozzám lépett. Tartotta a tisztes távolságot, óvatosan méregetett, mintha attól félne, hogy bármelyik percben kiakadhatok valamin. Felvont szemöldökkel néztem rá, türelmeset vártam, hogy végre beszélni kezdjen.

- Ma a fiúkkal fotózásra megyünk, illetve elpróbálunk a stúdióban pár új dalt. Arra gondoltunk, hogy ha van kedved, jöhetnél te is – mondta kedvesen mosolyogva.

A szívem rögtön megenyhült barátságos arca láttán, bólintottam és szórakozottan figyeltem, ahogy vidáman dúdolgatva szalad a többiekhez, hogy elújságolja a hírt. Nevetve megráztam a fejem, majd visszamentem a szobámba, hogy valami elegánsabb ruhát vegyek fel. Hosszas töprengés után egy fekete farmer és egy fehér, kövekkel díszített póló mellett döntöttem. Hajamat kiengedtem, hullámos tincseim lágyan omlottak vállaimra. Elégedetten néztem végig magamon, majd felkaptam az asztalon heverő táskámat és lementem a fiúkhoz. Zayn elismerően füttyentett egyet, mikor meglátott, míg a többiek kedvesen rám mosolyogtak.

- Mehetünk? – lépett mellém Niall.

Bólintottam, mire óvatosan hátamra tette a kezét és az ajtó felé kezdett terelni. Harry kocsijával mentünk, abban mindenki kényelmesen elfér. A fiúk bemásztak hátra, míg én előre ültem a göndör mellé. Mikor sikerült mindenkinek elhelyezkedni végre elindulhattunk. Fejemet az ablaknak döntöttem és igyekeztem elfojtani egy mosolyt, a srácok kiabálását hallva. Nehéz volt a közelükben közömbösnek maradnom, nincsenek tisztába elragadó személyiségükkel. Akaratom ellenére is nevetnem kell, ha velük vagyok. Szememmel alig észrevehetően oldalra sandítottam. Harry mereven előre bámult, de az ő arcán is ott bujkált egy halvány mosoly. Ujjaival szórakozottan dobolt a kormányon, miközben a rádióból szóló dalt dúdolgatta halkan. Inge ujja lazán fel volt tűrve, nyakánál a felső két gomb hanyagul ki volt gombolva, remek kilátást nyújtva ezzel mellkasának egy részére. Hirtelen elfordította tekintetét az útról és egyenesen rám nézett. Zavartan beharaptam az ajkam, majd visszafordult az ablak felé. Harry látva a reakciómat kuncogni kezdett, de végül nem fűzött hozzá semmit. A többiek szépen lassan elcsendesedtek és az út hátralevő részét nyugodtan tettük meg.

Egy kicsi, egy szintes épület előtt álltunk meg, távol a belvárostól. A fiúk, ahogy kiszálltak a kocsiból egyből az ajtó előtt szobrozó biztonsági őrhöz rohantak. Egyedül Harry állt meg mellettem, nevetve figyelte, ahogy szegényt lerohamozzák. Szenvtelen arccal néztem őket, bár nehezemre esett megállni, hogy ne mosolyodjak el vidámságuk láttán. Régi ismerősükként üdvözölték a kissé megszeppent őrt, Harry is kezet fogott vele, míg én biccentettem neki. Belépve a nagy faajtón, egy folyosón találtuk magunkat. A srácok előreszaladtak, de most már kicsit visszafogták a hangjukat és halkan nevetgélve mentek tovább. Harry azonban nem tágított mellőlem, továbbra is szorosan a sarkban volt. Néha egy pillanatra rásimította tenyerét a hátamra vagy a derekamra, mire szúrós pillantásokkal jeleztem neki, mennyire nem tetszik a dolog. Igyekeztem nem foglalkozni a bizsergető érzéssel, ami végigfutott rajtam érintése nyomán, és a feladatra koncentrálni. Egyre nehezebben sikerült megtartanom a közömbös álcát, amit magamra öltöttem. Kicsit sem könnyítették meg a dolgom. A folyosó végére érve Paul lépett elő az egyik ajtó mögül. Beterelte a fiúkat, majd intett Harrynek is, hogy igyekezzen. A srácok rögtön elfoglalták a helyüket a mikrofonok mögött, míg én megálltam Paul mellett és az üvegablakon keresztül figyeltem, ahogy még egy utolsó viccet elsütnek egymás közt, majd összeszedik magukat és valamivel komolyabban várják az utasításokat.

- Jól van, kezdhetitek!

A következő pillanatban a fiúk dallamos hangja töltötte meg az aprócska helyiséget. Ámulattal figyeltem, ahogy teljes átéléssel énekelnek egy vidám hangzású dalt. Paul szenvtelen arccal nézte őket, de szemében elismerés csillogott. Büszke volt rájuk, ez kétségtelen.

Bő fél óra eltelt már, mire végre kaptak egy alig pár perces pihenőt. Niall rögtön odarohant hozzám, egyik kezével lazán átkarolt, miközben lelkesen vizslatta az arcom, hátha meglát rajta bármilyen reakciót.

- Tetszett? – kérdezte végül, még mindig kicsit szuszogva.

- Ja, nem volt rossz – vetettem oda flegmán.

Hátrébb hajolt, sértetten nézett rám, míg én mit sem törődve felháborodottságával unottan bámultam magam elé. Hangosan sóhajtott egyet, majd elengedett és határozottan elém lépett, kizökkentve ezzel a szerepemből.

- Tudod, az új album készületei mindig zárt körökben történnek. Nagyon ritka, hogy bárkit is beengedjünk munka közben, sőt szigorúan tilos! Egész reggel azért veszekedtem a menedzserünkkel, hogy eljöhess, hátha ettől jobb kedved lesz. Tehát leszel szíves kicsit megtisztelve érezni magad és némi érdeklődést mutatni a munkánk felé.

Döbbenten pislogtam fel komoly arcára, ami most a megszokott vidámság helyett csalódottságot sugárzott. Szavai szíven ütöttek, és bár hihetetlenül jól esett, hogy ennyi mindent megtesznek értem, nem engedhettem. Egy pillanatra lesütöttem szemeim, magamra öltöttem a már jól begyakorolt érzelemmentes álcámat, mielőtt ismét felnéztem volna rá.

- Senki sem kérte, hogy ezt tedd – feleltem fagyosan, majd sarkon fordultam és a terem távolabbi sarkába mentem.

Niall csendben figyelte cselekedeteim, majd egy hitetlen fejrázás kíséretében visszament. Falnak vetettem hátamat, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy senki nem lát, lassan lecsúsztam a földre. Arcomat a tenyerembe temettem, és hagytam, hogy az önsajnálat magával ragadjon egy rövid időre. Ha már saját magamon nem tudok segíteni, legalább az ő helyzetét megkönnyítem azzal, hogy elérem, utáljon. Könnyebben beletörődik ebbe az egészbe, ha nem kötődik hozzám. Az meg, hogy velem mi lesz, senkit nem érdekel. A fejemben újra meg újra lejátszódtak Niall szavai, míg nem felfigyeltem egy fontos részletre. „Bizalmas, zártkörű, senki sem hallhatja…”

Felpattantam, leporoltam a nadrágom, majd száműzve a lelkiismeretem, visszamentem a fiúkhoz, akik már be is álltak a helyükre. Paul bólintott, majd a kis teremben felhangzottak az ismerős dallamok. Lassan hátráltam, egészen a szemközti falig, majd előhúztam a zsebemből a telefonom és a hátam mögött állítgatni kezdtem. Előkapartam a legmeggyőzőbb kamumosolyomat, majd mikor a refrénhez értek lenyomtam egy gombot.

***

Idegesen toporogtam a kihalt folyosón. Már jócskán besötétedett, elég későre járt. Csak a plafonon függő lámpa adott némi gyér fényt. Idegesen forgattam a kezem között tartott pendrive-ot, miközben folyamatosan az órám számlapját szuggeráltam. Fáradt voltam, ideges és minél előbb haza akartam menni.

Cipők kopogása hallatszódott mögöttem, nagyot sóhajtva fordultam meg és szemrehányó néztem a felém siető Lucasra.

- Remélem nyomós okod van rá, hogy iderángass ilyenkor – morogta, miközben megrázta esőtől vizes fürtjeit.

Szó nélkül hagytam zsörtölődését, türelmetlenü figyeltem, ahogy a zárral babrál. Szélesre tárta előttem az irodája ajtaját, majd udvariasan előre engedett. Bizonytalanul megálltam a kis szoba közepén, míg Lucas lazán rádobta kabátját a szék háttámlájára, majd helyet foglalt benne. Kezeit összekulcsolta maga előtt és felvette a tipikus nagyfőnök arckifejezést.

- Nos, mit hoztál? – nézett rám várakozón.

Közelebb léptem hozzá, majd az asztalára dobtam az aprócska pendrive-ot.

- Hát ez? – kíváncsian tanulmányozni kezdte.

- Hanganyag a fiúk készülő új albumáról.

Lucas elképedve nézett hol rám, hol a kezében tartott kütyüre.

- Hogy sikerült megszerezned? – nyögte végül.

- Megvannak a módszereim – feleltem kimérten. – Ne éld bele magad, nem sok és rövidek. Érd be ennyivel.

Teljesen ledöbbent, ámulattal nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Szó nélkül összehúztam a kabátom, majd kiléptem a folyosóra, becsapva magam után az ajtót. Élvezze egyedül, én nem osztozom az örömén.

Lépteim visszhangoztak az üres folyosón, ahogy a lift felé igyekeztem. Összeszorítottam a szemem, megpróbáltam mindent kizárni, ami ma történt és valami szebbre gondolni. Apa jutott eszembe, mikor vigyorogva szaladgáltunk a kertben és minden olyan gondtalan volt. Nem vette el minden időnket a munka, s nem terhelt minket megannyi megoldásra váró probléma. Hiányoznak ezek az idők.

7. fejezet - Érzelmek nélkül

Hai drágák!:) Sajnálom, hogy csak most jövök az új résszel, de hosszú hetem volt és nem igazán volt erőm írni. Ez a fejezet is elég zavaros lett, vagy nem is tudom... nem érzem teljesen jónak. Na jó, mindegy, nem rizsázok:) Szokás szerint nagyon boldog vagyok, hogy nőtt a rendszeres olvasók száma! És külön köszönet azoknak, akik írnak valami visszajelzést is. El se hisztitek mennyit számít pár sor is... Ha még nem mondtam volna, akkor lehet névtelenül is kommentelni, szóval hajrá!:) Nagyon örülnék neki.
Csók.xxx.

Hetedik fejezet – Érzelmek nélkül

Halkan csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Nagyot sóhajtva döntöttem neki a hátamat és lecsúsztam a hideg csempére. A földszintről a fiúk halk vitájának hangjai hallatszódtak fel, gondolom épp a történtekről volt szó. Mikor Harryvel az oldalamon beléptem az ajtón, Niall szó nélkül felpattant és szorosan a karjaiba zárt. Nem mondott semmit, nem szidott le, mégis tisztán éreztem a belőle áradó mérhetetlen aggodalmat. Elengedett, majd Harry lépett mellém. Halk sóhaj szökött ki ajkain, miközben vállamnál fogva magához húzott és egy lágy puszit nyomott a hajamra. Ez az apró gesztus is sokat jelentett, halvány mosoly jelent meg fáradt arcomon, ahogy felé fordultam. Fájdalmas tekintettel nézett végig rajtam, majd hatalmas kezét finoman a vállamra simította. Óvatosan megszorította, majd a többiek után ment a nappaliba.

- Megkeresem ezt a seggfejt – hallottam meg Niall indulatos hangját.

- Nincs értelme, nyugodj le. Menj inkább és pihenj egy kicsit. Rád fér – szólt halkan Zayn.

Lassan feltápászkodtam a földről és a zuhany felé indultam, miközben lekaptam magamról a pólómat.  Nem akartam tovább hallgatni a beszélgetésüket. Ledobáltam a ruháimat a sarokban lévő székre, majd beléptem a fülkébe. A forró vízcseppek szinte égették a bőrömet, ahogy lassan végigfolytak testemen. Arcomat a vízsugár felé fordítottam és csukott szemmel tűrtem, ahogy az arcom és a hajam teljesen elázik. Jóleső bizsergés futott végig rajtam, ahogy hideg porcikáim átmelegedtek a zuhany alatt.

Mikor úgy éreztem, már elég ideig áztattam magam, kiléptem a párás kabinból és a törülközőmért nyúltam. A puha anyag, szinte simogatta a bőröm, ahogy pár kósza vízcseppet letöröltem testemről. Lazán magam köré csavartam, majd körbefordultam a kis helyiségben, ruha után kutatva. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfelejtettem behozni magammal, ezért kénytelen vagyok kimenni érte. Szorosabbra húztam magamon a rövidke törülközőt, majd kitipegtem a folyosóra. Már majdnem elértem a szobámig, mikor hirtelen kivágódott előttem egy ajtó, ezzel megállásra késztetve engem. Meglepetten pislogtam fel az előttem álló, félmeztelen Harryre. Pár pillanatig némán méregettük a másikat, majd mikor tudatosult bennük mennyire kellemetlen szituációba kerültünk, mindketten zavartan elkaptuk a tekintetünket. Lábaim alatt elterülő szőnyeget kezdtem tanulmányozni, miközben éreztem, hogy enyhe pír kúszik fel az arcomra. Harry halkan kuncogni kezdett, mire összehúzott szemekkel felkaptam a fejem.

- Azt hiszem… én most megyek – hadartam, majd kikerülve őt, a szobám felé siettem.

Mielőtt bementem volna, vállam felett még egyszer visszanéztem rá. Még mindig ott állt és engem figyelt. Arca kissé kipirult, egyik keze a tarkóján pihent, míg a másik tehetetlenül lógott teste mellett. Tekintetem lejjebb vándorolt, hosszasan elidőztem kidolgozott felsőtestén. Mikor ismét felnéztem az arcára, már teljesen eltűnt róla az előbb látott zavarodottság. Helyét átvette a megszokott önelégült vigyora, ahogy észrevette, mit nézek. Morogva megráztam a fejem, majd beléptem a szobámba, becsapva magam után az ajtót. Kivettem a szekrényből egy rövidnadrágot és egy hosszú fekete pólót, majd a törülközőt bedobva a sarokba felöltöztem.

Halkan nyöszörögve terültem el az ágyamon, arcomat a párnába fúrva. Fáradt voltam, megviselt ez a nap. Jut eszembe, még mielőtt szabad utat engednék az álmosságnak, valamit el kell intéznem. Nagyot nyújtózkodva nyúltam fel a szekrényemen pihenő telefonomért, majd a hátamra fordulva keresni kezdtem benne a számot, amire szükségem volt. Nagyot sóhajtva emeltem a fülemhez, míg vártam, hogy felvegye. Hosszasan kicsöngött, már úgy voltam vele, hogy leteszem, mikor hirtelen beleszólt.

- Igen? – hallottam meg a fáradtságtól rekedtes hangját.

- Szia, apa! Felébresztettelek?

- Nem, dehogy. Mit szeretnél? – érdeklődött valamivel éberebben.

Vettem egy nagy levegőt, még egyszer lepörgettem magamban a mondandómat és annak következményeit, mielőtt belekezdtem volna.

- Gondolkodtam Lucas ajánlatán… Elvállalom, bizonyos feltételekkel – hadartam el a végét egy szuszra.

- Jaj, drágám, ez nagyszerű! – lelkesedett.

- Még nem fejeztem be – morogtam, mire gyorsan elhallgatott. – Vannak feltételeim. Egy évadot vagyok hajlandó végig csinálni és semmi több.

- Rendben, ez megoldható – hagyta jóvá.

- A másik pedig, hogy ha ennek vége felmondok. Véglegesen.

Feszült csend volt a vonal másik végén, éreztem, hogy most mérlegeli ennek a döntésnek a következményeit. Türelmesen vártam, míg feldolgozza az információt.

- Ahogy akarod, kicsim – sóhajtotta végül.

Halványan elmosolyodtam, majd elköszöntem tőle. Visszadobtam a készülőket a megszokott helyére és a plafont kezdtem bámulni. Hirtelen felindulásból felálltam, majd az ablakomhoz léptem. Felkucorodtam a párkányra, hátamat a falnak döntöttem, miközben a kivilágított kertet néztem. A gondolataim szüntelenül kavarogtam a fejemben, elűzve ezzel minden fáradtságom.

Volt még egy dolog, amit nem mondtam el apámnak. Valami, ami a műsor után az egész életemre ki fog hatni. Most viszont vannak ennél fontosabb dolgaim is, még ráérek ezen agyalni, ha aktuális lesz.

Egy évad, fél éves szerződés, rengeteg pénz. Megcsinálom. Kizárok mindent és érzelmek nélkül megcsinálom. Nem érdekelnek többé a kapcsolatok, nem hagyom, hogy az érzéseim befolyásoljanak bármiben is. Az álmosság kezdett eluralkodni rajtam, míg végül az ablaknak döntve a fejemet elaludtam.

***

- Jó reggelt, Napsugár! – kiabált valaki közvetlen mellőlem.

Morogva fészkelődni kezdtem, kezemmel a hang irányába kalimpáltam, hátha sikerül lecsapnom újdonsült ébresztőórám.

- Hagyjál! – dörmögtem a párnák alól.

- Aki éjjel nagylány, legyen nappal is – nevetett.

Nagyokat pislogtam, míg megszokta a szemem a fényt. Szúrós tekintettel méregettem az ágyam mellett guggoló, sunyin vigyorgó Louist. Lassan ülőhelyzetbe tornáztam magam, értetlenül néztem körbe magam körül.

- Hogy kerültem ágyba?

- Niall hozott át éjjel, mikor látta, hogy félig lelógva fetrengsz a párkányon.

Összehúzott szemmel bólintottam, majd kibújtam a takaró alól és az ajtóhoz indultam. Szélesen kitártam és sokat mondóan pillantottam Louisra, aki még mindig az ágyam mellett szobrozott. Kezemmel a folyosó felé mutogattam, mire csak egy értetlen fintor volt a válasz.

- Kimennél végre? – mordultam rá, mikor végképp nem vette az adást.

- Jól van, megyek már – motyogta durcásan, miközben színpadias mozdulatokkal kitrappolt a helyiségből.

Nagyot sóhajtva csaptam be utána az ajtót, majd kivettem a szekrényből egy kényelmes farmert és egy fehér belebújós pulcsit, míg hajamat egy laza copfba kötöttem fel. A tükör elé lépve keserű mosoly jelent meg az arcomon. Üdv, érzéketlen Rachel!

Komótosan csoszogtam le a lépcsőn, a fiúk halk nevetése kihallatszódott a nappaliból.

- Rachel, szia! – kiabált Niall, mikor meglátott az ajtóban.

Mogorva arccal biccentettem neki, miközben magabiztosan átsétáltam a helyiségen. Hallottam a fiúk csendes motyogását, ahogy kiértem a folyosóra, de nem foglalkoztam vele. Majd megszokják az új helyzetet is. A konyhába érve öntöttem a bögrémbe egy kis kávét ébresztő gyanánt, majd lehuppantam az egyik székre a pult mellett. Unott fejjel hallgattam az óra egyenletes kattogását, miközben a keserű italt iszogattam. Legközelebb csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki belép az ajtón. Zayn zavartan beletúrt egyébként is kócos hajába, majd végül beljebb jött és leült a mellettem lévő székre.

- Akarsz valamit? – kérdeztem a kelleténél élesebben.

- Mi bajod van, kislány? Rosszul aludtál? – faggatózott szórakozottan. Látszólag nem hatotta meg mogorva stílusom.

- Nem – zártam le a beszélgetést, majd felálltam és mosogatóhoz léptem.

Szó nélkül kezdtem pakolni az edények között, nem törődve a még mindig mögöttem ücsörgő, meglepett Zaynnel.

- Jól van, majd szólj, ha megnyugodtál – veregette meg a vállam, majd kiment.

Megráztam a fejem, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mardosó bűntudatot, amiért így kell viselkednem velük. Csendben mosogattam tovább és a lehető legközömbösebb arcomat öltöttem magamra.

***

Gépies mozdulatokkal takarítottam a nappaliban, Niall komor pillantása szinte lyukat égetett a hátamba. Némaságba burkolóztam, nyugodtan tettem a dolgomat, mintha ott se lenne. Gondosan elrendezgettem a kanapén heverő párnákat, majd pár lépést tettem hátrafelé, hogy nyugodtan körbenézhessek a helyiségben. Elégedetten csaptam össze a kezem, mikor úgy ítéltem meg, hogy mindent elpakoltam. Határozott lépésekkel indultam meg az ajtónál álldogáló Niall felé, de mielőtt elmehettem volna mellette megragadta a karomat és erőteljesen visszahúzott maga elé. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, tekintetem ide-oda cikázott a csuklómat szorongató keze és feldúlt arca között. Mikor észrevette, hogy nem tetszik, lazított a szorításon, de még mindig nem engedett el.

- Szeretnél valamit?

Összehúzott szemekkel figyelt, láttam rajta, hogy erősen próbál uralkodni indulatain.

- Mi van veled? – kérdezte halkan.

- Semmi – vágtam rá reflexből.

Lemondóan megcsóválta a fejét, majd elengedte a kezem és pár lépést hátrált.

- Mi változott? Történt valami tegnap?

- Niall, nézd, én nem akarok erről beszélni. Nem történt semmi – sóhajtottam.

Arca komor volt, szemeiben most nem láttam azt a megszokott pimasz csillogást, csak értetlenséget. Kitartóan álltam keserű tekintetét, bár minden erőmre szükség volt, hogy közömbös maradjak.

- Hol van az a lány, akit pár napja megismertem?

Kérdése szinte pofán vágott. Bármennyire is fájt beismerni, igaza volt. Ez nem én vagyok. Vagy pontosabban… nem ez voltam. Mostanáig.

Vettem egy nagy levegőt mielőtt válaszoltam volna.

- Az a lány nincs többé.

6. fejezet - Döntöttem

Hai drágák! Megjöttem a következő résszel:) Megpróbáltam egy kicsit eseménydúsabbra írni, nem tudom mennyire sikerült, ezt rátok bízom. Megint csak felületesen volt időm/erőm átolvasni, szóval, ha találtok valami helyesírási hibát, akkor bocsi, amint lesz időm kijavítom. Köszönöm a kommenteket és a rengeteg feliratkozót! Nagyon hálás vagyok, tényleg. Remélem tetszeni fog, visszajelzéseket nagyon várom!
Csók.xxx.

Hatodik fejezet – Döntöttem

Ráérősen lépkedtem a város közepén magasodó épület felé, ahol a csatorna irodái is voltak. Annak ellenére, hogy apám szerint sürgős az ügy, nem siettem. Ezer féle lehetőséget elképzeltem a fejemben, vajon miért hívatnak oda ilyen hirtelen, de egyik se volt túl biztató. Furcsa érzések kavarogtak bennem, sosem szerettem a stúdióba járni. A nagyfőnöktől mindig a hideg futkosott a hátamon, egyszerűen taszított az a magabiztos, tekintélyes kisugárzása. Bár, ahogy észrevettem ő sem kedvelt túlzottan, minden alkalommal szúrós pillantásokat vetettem felém, ha épp ránéztem. A többiek is elég távolságtartóak voltak velem szemben, bárhogy is néztem, én nem illettem bele abba a társaságba. Feszélyezett a komolyságuk, a túlzott elkötelezettségük. Sosem értettem apám, hogy képes elviselni őket egész nap, kötél idegei lehetnek.

Biccentettem egyet a portánál álldogáló lány felé, majd fintorogva beléptem az üres liftbe. Unottan kopogtam az ujjammal az idegesítő zene ritmusára, ami a kis hangszórókból szólt, boldogítva ezzel, amíg felérek a tizedikre. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy kiléptem a csendes folyosóra. Céltudatos léptekkel haladtam a kétszárnyú faajtó felé, ami mögül már halk mormogás hallatszódott ki. Kopogás nélkül rontottam be a terembe, mire hirtelen minden szempár rám szegeződött és megvetően mértek végig. Egy mély torokköszörülés ütötte meg a fülem, óvatosan néztem fel az ablak előtt álló, mogorva képű Lucasra. Egyik kezével meglazította a nyakkendőjét, miközben szigorú pillantással pásztázta a társaságot. Kétségtelen, igazi nagyfőnöknek képzeli magát. Ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a feltörni készülő kuncogásom. Behúzott nyakkal suhantam oda az asztalhoz és lehuppantam apa mellé egy székre. Halvány mosollyal biccentett felém, majd mindketten Lucas felé fordultunk.

- Mindenki itt van? – kérdezte rekedtes hangján.

Páran motyogtak valamit beleegyezésképp, majd mindenki elcsendesedett és feszült figyelemmel vártuk, hogy beavasson minket a mai megbeszélés témájába.

- Remek. Egy új, nagyszabású dologról szeretnék beszélni veletek – mondta hivatalosan, majd két kezét megtámasztva az asztalon előredőlt. – Az előző adásnak hatalmas sikere volt, a nézettség nagyot ugrott, hála a rengeteg lelkes rajongónak. A szerkesztőség szeretne egy külön műsort csinálni ebből a Te segítségeddel – nézett rám.

Feszengve fészkelődtem a széken, körmeimmel az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe. Apa finoman megérintette a kezem, sokat mondó pillantással nézett rám. Elhúztam a számat és alig láthatóan nemet intettem a fejemmel. Megszorította a karomat, tekintetéből üvöltött a néma könyörgés. Mindketten tudtuk, hogy ha engem kirúgnak a csatornától ő is repül. Az érzéseim komoly harcot vívtak egymással, döntésképtelen voltam.

- Én… én még nem vagyok benne biztos, hogy el tudom vállalni. Adj egy kis gondolkodási időt, kérlek – mondtam halkan, miközben apám fokozatosan enyhülő vonásait figyeltem.

Lucas bólintott, majd a többiekhez fordult, hogy folytassa a tájékoztatást. Lesütöttem a szemem és az ölembe ejtett kezeimnek szenteltem minden figyelmem. Egy teljes műsor minden időmet felemésztené. Ráadásul ahhoz, hogy ez működjön, mindig naprakész anyaggal kell szolgálnom. Idővel pedig már nem lesznek elegek az olyan hétköznapi információk, mint hogy hova mennek a fiúk randizni. Hirtelen két kép jelent meg lelki szemeim előtt. Apa meggyötört tekintete, amikor megtudja, hogy kirúgják a csatornától, és… Niall mosolygós arca, amint biztosít róla, hogy mindig számíthatok rá. Döntenem kell, méghozzá gyorsan.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem mi történik körülöttem. A teremben már csak mi ketten voltunk és a csend kezdett egyre kínosabbá válni.

- Apa… - a hangom rekedtes volt a hosszas hallgatás miatt.

- Csak azt szeretném tudni mi tart vissza ettől az egésztől. Rengeteg pénz forog kockán, még sose volt az ilyen feladatokkal problémád – mondta fáradtan.

- Mert ez most más! Ők a barátaim – keltem azonnal a védelmükre.

- Alig pár napja ismered őket, nem lehetsz ennyire naiv – sóhajtotta.

Idegesen húztam össze a szememet, bántott, hogy ennyire alábecsüli őket.

- Nem tudsz a velük való kapcsolatomról semmit. Értsd már meg, hogy ez nem ilyen egyszerű!

- Döntened kell Rachel, ez most tényleg nagyon fontos.

Szó nélkül felálltam és kiviharoztam a teremből. A cipőm hangosan kopogott, ahogy végigsiettem az üres folyosón. A lift halk pityegéssel jelezte, hogy felért az emeltre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor beléptem. Tudtam, hogy igaza van, de mégis fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tehetek ellene semmit.  A döntésem már rég megszületett, csak nem akartam elfogadni. Szükségem volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, az talán segít belenyugodni.

A recepciós lány még mindig ott állt, ahol érkezésemkor is. Mesterkélt vigyorral az arcán nézett rám, nem viszonoztam a gesztust, szó nélkül kisiettem az épületből. Az ég sötét volt, jó kis vihar készülődött, de még nem esett az eső. Magamban szitkozódtam, mikor a szél belekapott a hajamba, miközben céltalanul sétálgattam London utcáin. Az idő ellenére rengetegen voltak kint, bár ahogy láttam, mindenki inkább hazafelé sietett. A szél egyre csak erősödött, nekem pedig minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne repítsen el.

Fogalmam sincs mióta sétálhattam, már csak arra eszméltem fel, hogy ismeretlen környékre értem. Kihalt házak vettek körül. Elég riasztó látványt nyújtott a sok sötét sikátorral karöltve. Ijedten kaptam fel a fejem a legkisebb zajra is, miközben magamat átkoztam, amiért így eltévedtem. Szorosabbra húztam a kabátom, lépteim megszaporáztam. Befordultam egy sötét mellékutcába, remélve, hogy itt gyorsabban hazaérek. Megdermedtem, mikor a hátam mögül hangos nevetést hallottam. Nem mertem hátranézni, megráztam a fejem és határozott léptekkel indultam tovább. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, mikor az idegen hangját egyre közelebbről hallottam. Lehajtott fejjel siettem előre, megpróbáltam kizárni a lábam remegését és a hideg szelet, ami folyton az arcomba csapott. Hirtelen valaki elkapta a karom és megperdített, hogy vele szemben álljak. Ösztönösen előrelendült a kezem, a tenyerem hangosan csattant a férfi arcán. Halk, mélyről jövő morgás tört fel belőle, ijedten hátrálni kezdtem, miközben megpróbáltam kitépni a karomat, szorításából. Gúnyos mosolyra húzódott a szája, ahogy egyre közelebb jött. Szabad kezét a nyakamra simította, arca vészesen közeledett az érzékeny területhez, de még mielőtt bármit is tehetett volna, elengedett. Mögöttünk egy autó fényszórói tűntek fel, a motor halk dorombolásán kívül csak szapora szuszogásunk lehetett hallani. A férfi óvatos léptekkel hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, mikor a nagy fekete kocsi egy éles fékezést követően megállt előttem. Gyanakvóan figyeltem, ahogy egy magas férfi kipattant belőle. A sötétben nem láttam tisztán, ki lehet. Mikor odaért hozzám nem szólt semmit, csak szorosan a karjaiba zárt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy felismertem megmentőmet. Fáradtan bújtam Harry biztonságot jelentő ölelésébe.

- Jól vagy? – suttogta hajamba.

- Most már igen – motyogtam a pulcsiját markolászva.

- Gyere, meg fogsz fázni.

Jólesően simultam bele a meleg bőrülésekbe, észre se vettem mennyire átfagytam. Harry rutinos mozdulatokkal elindította a kocsit, miközben fél szemével folyamatosan engem figyelt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem csendesen, mikor kiértünk az ismerős városrészhez.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – morogta. – Aggódtunk miattad, téged kerestelek.

Halványan elmosolyodtam, ahogy szigorú vonásait figyeltem. Jól esett, hogy érdekli őket mi van velem.

- Hogy találtál meg?

- Megkerestem a szerkesztőséget, apukád mondta, hogy feldúlt voltál mikor elmentél. Gondoltam ki akarod szellőztetni a fejed és reméltem, hogy erre indultál.

Bólintottam, majd ölembe ejtett kezeimet kezdtem tanulmányozni. Bele sem akartam gondolni, mi lett volna, ha Harry nem ér ide… Kellemes borzongás futott végig rajtam, mikor rájöttem milyen odaadóak is valójában. Végül is nem vagyok senkijük, megtehették volna, hogy otthon ülnek, és a hírekben nézik mi lett velem. De nem. Ők inkább eljönnek és megkeresnek, csak hogy tudják, biztonságban vagyok.

- Hívtunk telefonon is, Niall hagyott párszáz üzenetet. Miért nem vetted fel? – kérdezte vádlón.

Összehúzott szemmel néztem rá, majd a zsebemben kezdtem kutakodni a telefonom után. Kínos mosolyra húzódott a szám, mikor észrevettem mennyiszer kerestek.

- Le voltam némítva a megbeszélés miatt. Ne haragudj – néztem rá bűnbánón.

Arca komoly volt, miközben megrázta a fejét, de szája sarkában ott bujkált egy halvány mosoly. Ezzel le is zártuk a témát, csendben tettük meg a hátralévő utat. A gondolataim össze-vissza cikáztak Harry aggódó tekintete és a beszélgetésen elhangzottak között. Meghoztam a döntésem, már abban a pillanatban, amikor először beléptem a házukba, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni. Amint hazaérünk, megbeszélem apámmal is, nincs értelme tovább húzni. Döntöttem.

5. fejezet - Mindig itt leszek

Sziasztok drágák!:) Kicsit késve ugyan, de meghoztam a következő fejezetet. Nincs sok hozzáfűzni valóm, én nem igazán vagyok vele elégedett, de hát ez mindig így van. Remélem azért nektek tetszik, nagyon várom a visszajelzéseiteket!:)
És köszönöm a 22!! rendszeres olvasót... elképesztő, komolyan:') Külön köszönet azoknak az olvasóimnak akik írnak is egy kommentet, tényleg sokat jelent pár sor is.
Csók.xxx.

Ötödik fejezet – Mindig itt leszek

Lustán csoszogtam le a lépcsőn, kezemmel szemeimet dörzsölgettem, hogy felébredjek egy kicsit. Szokatlan csend volt az egész házban. Kíváncsian néztem körbe a nappaliban, de senkit sem találtam. A konyhába érve egy papírt láttam a hűtőre ragasztva.

Interjúra kellett mennünk. Délután jövünk, érezd otthon magad. /Esetleg csinálhatnál, valami ebédet mire hazaérünk…/ N.xxx

Mosolyogva olvastam a sorokat, rögtön eszembe jutott a tegnapi beszélgetésem Louisval. Említette, hogy ma felkérték őket az egyik tv műsortól.

Kivettem a szekrényből egy tálat, öntöttem bele tejet meg müzlit, majd átcsoszogta a nappaliba és levágódtam a kanapéra. Bénáztam egy sort a távirányítóval, végignyomkodtam mind a 600 gombot mire végre bekapcsolt a tv. Unottan váltogattam a csatornákat, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A fiúk épp akkor léptek be a stúdióba. Lepacsiztak a műsorvezetővel, majd leültek a kanapéra, szorosan egymásmellé. A közönség egy emberként kezdett el sikítani, mikor a srácok feléjük fordultak és integettek nekik. Megforgattam a szemem, majd a müzlimet kezdtem el kavargatni.

A műsorvezető nő kedvesen kérdezgetni kezdete őket a készülő új albumukról, turné tervekről meg úgy általában velük kapcsolatban mindenről. A fiúk készségesen válaszoltak mindenre, néha még egy poént is megengedtek maguknak.

- Térjünk át az este főtémájára. Nyilván minden itt lévő és a tv előtt ülő lányt az izgatja a leginkább, hogy miújság az új barátnőddel és veled, Zayn. Mesélnél nekünk róla egy kicsit? – kérdezte a nő, mire halk morajlás volt a válasz a nézőtérről. Lassan hátradőltem a kanapén, kíváncsian vártam mit reagál.

- Nem a barátnőm, csak szerettünk volna egy estét együtt tölteni, ami sajnos nem jött össze – jegyezte meg halkan.

A műsorvezető nem faggatózott tovább, feltett még pár kérdést, majd elköszöntek. Keserű szájízzel léptem be a konyhába. Le kell küzdenem ezt az állandó bűntudatot, különben sose fogom tudni végigcsinálni.

***

A fiúk hangosan nevetve léptek be a házba. Jókedvük azonnal átragadt rám is, nagy mosollyal az arcomon ültem le közéjük a kanapéra.

- Megtaláltad a kis cetlit? – fordult felém a szőke.

Bólintottam, mire csillogó szemekkel felpattant és a konyha felé vette az irányt. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, míg a többiek halkan beszélgettek egymással.

- Rachel! – hallatszódott Niall kétségbeesett kiáltása.

Kérdőn néztünk össze, majd végül egy vállrántás kíséretében felálltam és a szőke után indultam. Ahogy beléptem egyből elkezdte mondani a magáét. Olyan gyorsan hadart, hogy képtelenség volt megérteni. Csendben vártam, hogy befejezze, majd mikor úgy láttam, hogy nincs több mondanivalója közelebb léptem hozzá.

- Szóval most elmondanád lassan és érthetően, hogy mi a problémád?

- Nem készítettél nekem ebédet? Pedig direkt kértelek – mondta szomorkás hangon.

Aha, szóval innen fúj a szél. Egyik kezemmel átkaroltam a vállát, másikkal pedig kedvesen összeborzoltam a haját.

- Ne haragudj, nem volt rá időm. A szobáitokat takarítottam – morogtam sokatmondó pillantással. – Na, ne duzzogj. Gyere, meghívlak valamire.

Rögtön felcsillantak a szemei, mire feleszméltem már a kabátját vette. Intettem a többieknek, majd kiléptem a házból.

***

Októberhez képest elég hideg volt, szorosabbra húztam magamon a kabátot és igyekeztem nem foglalkozni a szüntelenül szakadó esővel. Alig lézengett pár ember az utcán, gondolom mindenki bevackolta magát a nappalijába és egy forró kakaó társaságában figyelte a várost. Niallt nem zavarta az időjárás, azt mondta már hozzászokott, sőt kifejezetten szereti az esőt. Engem világéletemben taszított ez az idő. Letargikus hangulatba kerültem tőle, akaratom ellenére is gondolkozni kezdtem, aminek mindig rossz vége lett. Olyan dolgokra döbbentem rá, amikre nem kellett volna. Egyetlen borús felhő elég ahhoz, hogy az egész napom tönkretegye. Nem is értem, miért pont Londonba költöztünk…

Csendben hallgattam Niall történeteit, miközben a cipőm orrát figyeltem. A gondolataim komoly harcot vívtak a fejemben. Szinte láttam magam előtt, ahogy egymást lökdösik. Minden erőmmel azon voltam, hogy egyiknek se engedjek most szabad utat. Legalábbis addig amíg Niall is itt van. Nem akartam a problémáimmal terhelni, épp elég gondja van neki is.

Egy hangulatos kis vendéglő előtt álltunk meg. Niall udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd az egyik félreeső asztalhoz vezetett. Velem szemben foglalt helyett, rögtön lecsapott a közepén heverő étlapra, míg én nézelődtem. Nagyon otthonos hatást keltettek a fából készült asztalok és a falakon lógó színes festmények. Az ablakok egy sétálóutcára néztek, ahol most egy kutyát sétáltató fiún kívül senki nem volt. Niall gyorsan körbenézett a helységben, majd miután megbizonyosodott róla, hogy zömében csak felnőttek vagy idősebb házaspárok vannak az étteremben levette a kapucniját. A pincér pont abban a pillanatban jött oda hozzánk, hogy felvegye a rendeléseinket. Én csak egy salátát kértem, míg szőke barátom hosszú percekig sorolta kívánságait. A srác megrökönyödve nézett rám, mire nevetve megvontam a vállam. Niall már csak ilyen.

Amíg az ebédünkre vártunk az ablakon végigfolyó esőcseppeket figyeltem. Megpróbáltam kiszámolni hány másodperc alatt érnek le a párkányig. Roppant érdekes kísérletemet Niall halk hangja szakította félbe. Aprót ráztam a fejemen, mielőtt felé fordultam volna.

- Igen? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Látom. Hol jársz? Olyan furcsa vagy – mondta mélyen a szemembe nézve.

Ujjaimmal az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe, igyekeztem ennek szentelni minden figyelmem. Nem akartam most a problémáimról beszélgetni. Morogtam valamit magyarázatképp, remélvén, hogy érti a célzást és nem faggatózik tovább.

- Hé – fogta meg a kezem, felhívva ezzel a figyelmemet magára. – Látom, hogy van valami. Nekem elmondhatod.

Tekintetem ide-oda cikázott az arca és a csuklómat fogó keze között. Nem tudtam mit feleljek. Egy bíztató mosolyt küldött felém, bátorítva ezzel a beszédre. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, furcsa volt, hogy valakit érdekel a problémám. Niall türelmesen várt, nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar feladja.

- Nincs semmi, tényleg – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

Igazából nem hazudtam. Nem volt semmi konkrét bajom, egyszerűen csak rosszul éreztem magam. Azért amit tettem, de legfőképpen azért, amit még tenni fogok.

- Jó, akkor most jön az a jelenet, mikor megunod a makacskodást és szépen elmeséled nekem, mi az oka annak, hogy ilyen világfájdalmas fejet vágsz.

Lazán hátradőlt, kezeit a tarkójára kulcsolta és kérdő tekintettel fürkészte az arcom. Akaratlanul is halk nevetés csúszott ki a számon. Ő aztán nem adja fel egy könnyen.

- Van egy kis gond, amit meg kell oldanom, de jobb szeretnék már túl lenni az egészen – sóhajtottam.

- Tudok valamit segíteni? – kérdezte azonnal.

Megráztam a fejem, hálás mosollyal néztem rá. Értékeltem, hogy segíteni akart, de ebben most nem tudott.

- Nem, de azért köszönöm. Sokat jelent – motyogtam lesütött szemmel.

- Azért vannak a barátok, hogy segítsenek megoldani a gondjaid. Játszhatod a nagylányt, de egyedül nem fog menni. Viszont tudd, hogy én mindig itt leszek.

Döbbentem néztem rá, szemeiből most minden játékosság eltűnt. Arca komoly volt, éreztem, hogy ezt tényleg így gondolja. Összeszorítottam a szám, hirtelen elképesztő kényszert éreztem arra, hogy sírni kezdjek. Talán most először érzem azt, hogy valakinek számítok valamit. Hogy nem csak egy ember vagyok a sok közül, hanem valakit tényleg érdekel az, hogy mi történik velem. És most pont erre volt szükségem. Valakinek tudatnia kellett velem, hogy van még akire számíthatok.

Halkan szipogni kezdtem, kezeimmel erőszakosan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet. Nem akartam sírni, főleg előtte nem. Szó nélkül felálltam, elé léptem, majd szorosan megöleltem. Nem kellett semmit mondanom, így is pontosan tudta milyen sokat jelent nekem az, hogy itt van. Lassan megsimította a hátam, miközben megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe. Elhúzódtam tőle, majd visszaültem a helyemre. Nem nevetett ki, nem nézett hülyének, csak kedvesen mosolyogott rám. El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküle.

Pár perccel később a pincér sasszézott oda hozzánk a rendelésünkkel a kezében. Pillanatok alatt svédasztalt varázsolt elénk. Niall szája elégedett vigyorra húzódott, ahogy végignézett az előtte elterülő kajarengetegen.

- Csődbe viszel – nevettem, miközben odanyújtottam pár bankjegyet a srácnak.

- Legközelebb csinálj ebédet – motyogta teli szájjal.

Elhúztam előle a salátámat, majd csendben enni kezdtünk. Már meg se lepődtem azon, hogy mire én végeztem, addigra ő is elpusztított mindent maga körül. Hasát simogatva dőlt hátra, elismerően néztem végig rajta. Ugyan már, neki ez meg se kottyant. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kelletlenül húztam elő, nem voltam kíváncsi senkire. Egy SMS-em jött, aputól. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg, kíváncsian fürkésztem a sorokat.

Gyere a stúdióba, sürgős! Apa.x

Vajon mi lehet olyan sürgős, hogy ilyenkor odarángatnak? Rossz előérzetem volt, féltem, hogy újabb feladatokat akarnak a nyakamba varrni. Már így is megbántam ezt az egészet, ennél többre képtelen lennék.