11. fejezet - Szükségem van rád

Sziasztok drágák! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a fejezetet, tudom, hogy korábbra ígértem. Nem szeretnék magyarázkodni, de tényleg nem vagyok a toppon mostanában, elég rossz napjaim vannak és nem mellesleg rengeteg dolgom is, örülök, ha élek. Szerettem volna áttérni arra, hogy hetente 2 fejezetet hozok, de a jelek szerint ez most lehetetlen. Talán, majd nyáron megpróbálom, ha kitart addig a blog.

A részről csak annyit, hogy lehet -sőt, biztos- kissé zavaros lett, de nagyon fáj a fejem és nehezemre esett a figyelés. Nem volt már erőm átolvasni + minél hamarabb hozni akartam, úgy hogy vannak benne hibák. Amint kicsit jobban érzem magam kijavítom. Remélem kapok azért pár visszajelzést, sokat jelentene!:)

ui.: Dorisztól kaptam a napokban egy kritikát, amit itt tekinthettek meg, ha érdekel titeket: LINK

Csók.xxx.

Tizenegyedik fejezet – Szükségem van rád

Kábán bámultam magam elé, nem igazán sikerült még felfognom az imént történteket. Bár a gondjaimon ez most egyáltalán nem segített, sőt mi több, csak rontott a helyzeten; mégis melegséggel töltött el, ha az elmúlt percekre gondoltam. Harry néha annyira szeszélyes. Mikor ránézek mindig a magabiztos, „tudom, hogy minden az enyém” embert látom, ha nem ismerném, meg se fordulna a fejemben, hogy van egy másik oldala is. Egy másik gondoskodó és nagyon is figyelmes oldala, amiről csak kevesen tudtak. Ügyesen eltitkolta az emberek elől a valódi énjét.

Csendes töprengésemből Niall aggodalmas hangja szakított ki. Szüntelen ismételgette a nevem, miközben leült mellém a lépcsőre és egyik kezét átvetve a vállamon, finoman közelebb húzott magához.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor úgy érezte sikerült magára vonnia a figyelmem.

Csak egy erőtlen bólintásra futotta, de úgy tűnt ennyivel is beéri. Halkan sóhajtozott, míg én a kezeimet tördeltem és igyekeztem nem törődni a nyomasztó érzéssel, ami minden egyes alkalommal feltört bennem, mikor a közelembe került.

- Fogalmam sincs mit tettem, de fáj látni, hogy eltaszítasz magadtól – csendesen szólt, mégis minden szava felért egy pofonnal.

- Sajnálom…

- Hát még én.

Kezét elemelte a vállamtól, beletúrt szőke tincseibe, majd térdére könyökölve eltemette arcát hatalmas tenyerébe. Ujjaim tétován emeltem felé, de mikor már csak alig pár centi választott el az arcától visszahúztam. Meg akartam ölelni, elűzni minden gondját és újból azt a mosolygós fiút látni, akit nem rég megismertem. Nem akartam, hogy gyötrődjön, főképp nem azt, hogy miattam.

- Még nem is volt alkalmam megköszönni, amit ma tettél – próbáltam elterelni a témát, hátha oldódik köztünk egy kicsit a feszültség.

Úgy tűnt a tervem sikeresnek bizonyul, felemelte a fejét, kék szemei kíváncsian csillogtak, ahogy várta a folytatást.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem, sokat jelent.

Elmosolyodott, de ez az apró gesztus is tele volt keserűséggel. Néhány hosszúnak tűnő percen keresztül csak némán ültünk egymás mellett, majd végül felálltam és az ajtó felé indultam. Nem nézett felém, továbbra is a kertet pásztázta szemével, míg szőke tincsei a homlokába hulltak. Bizonytalanul tettem felé egy lépést, meg akartam ölelni, de végül nem volt bátorságom hozzá. Lassan megsimítottam a vállát, mire halkan hümmögött egyet, mielőtt bementem volna.

***

Későre járt már, a többiek is elcsendesedtek és bevonultak a szobájukba, de én képtelen voltam aludni. A teraszon ücsörögtem és az egyik fa tövében megbújó madarakat figyeltem. Egy enyhe fuvallat meglebegtette a hajam, mire szorosabban húztam magam köré a vastag pulcsit. Nem tudom kié lehetett, csak gyorsan lekaptam egyet a fogasról kifelé jövet. Odahúztam az arcomhoz és jó mélyen magamba szívtam a kellemes illatot. Harryére emlékeztetett, de nem voltam benne biztos. Előhúztam a zsebemből a cigis dobozom, amibe már alig volt pár szál. Kezdem túlzásba vinni, régen se szívtam ennyit. Elgondolkodva pörgettem az asztalon, mikor ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Meglepetten kaptam hátra a fejem, kíváncsian figyeltem ki merészkedett ide, hozzám. Tett előrébb pár lépést, mire a gyér fényben végre ki tudtam venni az arcát. Louis bőszen vigyorgott rám, miközben egyik kezével beletúrt kócos hajába, míg a másikkal egy szürke pulcsit szorongatott a kezében. Megborzongott, mikor a hideg szél elérte meztelen felsőtestét, gyorsan belebújt a puha anyagba és lehuppant a mellettem lévő székre. Lábait felpakolta az asztal szélére és lazán, karba tett kezekkel hátradőlt. Halvány mosoly bujkált az arcomon, ahogy néztem közvetlen cselekedeteit.

- Cigizel? – bökött fejével a kezemben szorongatott doboz felé.

Zavartan lesütöttem a szemem, majd elsüllyesztettem a pulóver zsebében.

- Néha – vakkantottam.

Halkan nevetni kezdett reakcióm láttán, élvezte a helyzetet. Egyik kezével fáradtan dörzsölgette az arcát, mielőtt rákönyökölt volna az asztalra. Fél szemével engem figyelt, de nem szólt semmit, miközben békés vonásait vizslattam. Louis a maga módján nagyon jóképű srác volt. Nem is értem miért nem találta még meg az igazit, pedig biztos vagyok benne, hogy lányok hada áll sorba a kegyeiért.

- Miért nem alszol már? – kérdeztem csendesen.

- Néha kijövök ide… tudod, gondolkodni egy kicsit – felelte egy vállvonás kíséretében.

Bólintottam, de nem szóltam rá semmit. Mindketten a gondolatainkba merültünk, mégsem éreztem kellemetlennek a ránk telepedő csendet. Louis ütemesen dobolt az ujjaival az asztal lapján, miközben egy ismeretlen dallamot dúdolt. Pillanatok alatt bekúsztak az én elmémbe is a vidám hangok, így percekkel később már Louisval együtt énekeltem.

- Mi van itt, srácok? – lépett ki az ajtón Zayn, kezében egy nagy tálcával.

Zavartan kaptuk felé a fejünket, miközben mindketten gyorsan elhallgattunk. Ő már felkészültebb volt, mint a barátja. Vastag, fekete kapucnis pulcsi és egy szürke melegítőnadrág volt rajta, ami hanyagul lógott a csípőjén. Nagy mosollyal az arcán odacsoszogott hozzánk, letette a tálcát, majd ő is helyet foglalt a másik oldalamon.

- Hoztam nektek teát, elég hideg van már – intett kedvesen a gőzölgő bögrék felé.

Louis szeme azonnal felcsillant, miközben rávetette magát az egyikre. Megvártam míg Zayn is elveszi a sajátját, majd félénken az utolsóért nyúltam. Jóleső bizsergés futott végig testemen, ahogy a forró ital felmelegítette minden porcikámat. Lou a nagy kapkodásban félre is nyelt, mire veszettül köhögni kezdett és az asztalt csapkodta.

- Idióta – nevetett Zayn, majd óvatosan hátba veregette.

Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, ahogy a bohóckodásukat figyeltem. Nagy nehezen sikerült megnyugodniuk, nagyot sóhajtva dőltek hátra a székeken. Zayn egy pillanatra felém nézett, enyhén oldalra döntötte a fejét és sokatmondó pillantással kezdett méregetni. Értetlenül vontam fel a szemöldököm, remélvén, hogy megmagyarázza a viselkedését, de elintézte egy legyintéssel a dolgot és ismét a bögréjének szentelte a figyelmét.

- Tudjátok, mi van nálam? – villantott egy ezerdolláros vigyort Louis, mire kíváncsian pillantottunk fel izgatott arcára.

Nagy, színpadias mozdulatokkal kezdet kutakodni melegítője zsebében, majd kirántott belőle egy… egy pakli kártyát?! Lecsapta az asztalra és önelégült arccal várta a reakciónkat.

- Ez most komoly? – hitetlenül felnevettem.

- Persze – vágta rá. – Jaj, ne legyetek már ilyenek! Ezer éve nem kártyáztunk egy jót.

Zayn lehajtotta a fejét, rázkódó vállai arra engedtek következtetni, hogy jól mulat barátja ötletén. Továbbra is értetlenül forgattam a fejem köztük, miközben Louis már teljesen átszellemülve keverte a lapokat.

- Na, gyerekek. Én osztok először, a következő körben Rachel fog és így tovább. Zayn, te kezdesz – osztogatta a parancsokat, majd mire feleszméltünk már mindegyikünk előtt ott volt a paklija. Érdekes estének ígérkezik.

*Harry szemszöge*

Hangok szűrődtek le a földszintről, lassan felültem az ágyamban, megdörzsöltem a szemem, majd az ajtóhoz léptem. A srácok nevettek valamit, majd meghallottam Rachel mély, dallamos hangját is, amit ezer közül is felismernék. Elmosolyodtam azon, ahogy a fiúkat korholta, nem tetszett neki, hogy ilyen hangosak. Továbbra is vihorásztak, míg végül egy hangos csattanást követően mindkettő elhallgatott. Képzelem mi történhetett…

Lusta csoszogás hallatszódott az ajtó túloldaláról, majd két ajtócsapódást követően csend lett. Már készültem volna visszafeküdni, mikor csörömpölés hangja ütötte meg a fülem. Azonnal kiléptem a szobámból és leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyha irányába.

- Bassza meg – szitkozódott Rachel, miközben az előtte heverő szilánkokat figyelte.

Háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy ott vagyok. Nagyot sóhajtva hajolt le, hogy összeszedje az üvegdarabokat. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, majd a csuklójánál fogva arrébb toltam és gyorsan eltakarítottam helyette. Döbbenten figyelte cselekedeteim, de nem szólt semmit, csak tehetetlenül ácsorogott a helyiség közepén. Már épp megakartam kérdezni mi történt, mikor észrevettem, hogy a rajta lógó szürke pulóveren átütött egy vörös volt a kezénél. Gondterhelt arccal fogtam meg aprócska ujjait, majd ügyelve mozdulataimra feljebb húztam a ruha ujját. Nem sokkal a csuklója felett egy csúnya vágás éktelenkedett. Halkan felszisszent, mikor óvatosan végigsimítottam rajta az egyik ujjam. Rosszallón megráztam a fejem, majd magam után húztam a csaphoz, hogy kifertőtlenítsem a sebet.

- Mit csinálsz? – kérdezte rekedtesen.

- Minek látszik? – vetettem oda, miközben szorosan tartottam a csuklóját és felültettem a pultra.

Ficánkolni kezdett, mikor a víz csípni kezdte a heget, de hősiesen tűrte, amíg végzek. A felső szekrényből kikaptam a kötszeres dobozt, majd vigyázva, nehogy a szükségesnél több fájdalmat okozzak neki; bekötöttem a karját. Hálásan pillantott fel rám, majd elhúzta a kezét és az ölébe ejtette a másik mellé.

- Nem kell ezt csinálnod – suttogta.

- Miről beszélsz?

Halk sóhaj szökött ki ajkain, lehajtotta a fejét és a kötést kezdte birizgálni. Kezemmel az álla alá nyúltam, lassan felemeltem, ösztönözve ezzel arra, hogy a szemembe nézzem. Félénken pislogott rám, annyira sebezhetőnek tűnt. Némán, csupán a pillantásommal kérleltem a beszédre.

- Nincs szükségem arra, hogy vigyázz rám – halkan beszélt.

- Nem, tényleg nincs. Nekem viszont szükségem van rád – mondtam komolyan, mire teljesen lefagyott, zavart tekintettel viszonozta átható pillantásom.

Összekócoltam sötét tincseit, majd egy halvány vigyort megeresztve megfordultam és az emelet felé indultam.

- Ja, és nem mellesleg jól áll a pulcsim – szóltam vissza még az ajtóból.