6. fejezet - Döntöttem

Hai drágák! Megjöttem a következő résszel:) Megpróbáltam egy kicsit eseménydúsabbra írni, nem tudom mennyire sikerült, ezt rátok bízom. Megint csak felületesen volt időm/erőm átolvasni, szóval, ha találtok valami helyesírási hibát, akkor bocsi, amint lesz időm kijavítom. Köszönöm a kommenteket és a rengeteg feliratkozót! Nagyon hálás vagyok, tényleg. Remélem tetszeni fog, visszajelzéseket nagyon várom!
Csók.xxx.

Hatodik fejezet – Döntöttem

Ráérősen lépkedtem a város közepén magasodó épület felé, ahol a csatorna irodái is voltak. Annak ellenére, hogy apám szerint sürgős az ügy, nem siettem. Ezer féle lehetőséget elképzeltem a fejemben, vajon miért hívatnak oda ilyen hirtelen, de egyik se volt túl biztató. Furcsa érzések kavarogtak bennem, sosem szerettem a stúdióba járni. A nagyfőnöktől mindig a hideg futkosott a hátamon, egyszerűen taszított az a magabiztos, tekintélyes kisugárzása. Bár, ahogy észrevettem ő sem kedvelt túlzottan, minden alkalommal szúrós pillantásokat vetettem felém, ha épp ránéztem. A többiek is elég távolságtartóak voltak velem szemben, bárhogy is néztem, én nem illettem bele abba a társaságba. Feszélyezett a komolyságuk, a túlzott elkötelezettségük. Sosem értettem apám, hogy képes elviselni őket egész nap, kötél idegei lehetnek.

Biccentettem egyet a portánál álldogáló lány felé, majd fintorogva beléptem az üres liftbe. Unottan kopogtam az ujjammal az idegesítő zene ritmusára, ami a kis hangszórókból szólt, boldogítva ezzel, amíg felérek a tizedikre. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy kiléptem a csendes folyosóra. Céltudatos léptekkel haladtam a kétszárnyú faajtó felé, ami mögül már halk mormogás hallatszódott ki. Kopogás nélkül rontottam be a terembe, mire hirtelen minden szempár rám szegeződött és megvetően mértek végig. Egy mély torokköszörülés ütötte meg a fülem, óvatosan néztem fel az ablak előtt álló, mogorva képű Lucasra. Egyik kezével meglazította a nyakkendőjét, miközben szigorú pillantással pásztázta a társaságot. Kétségtelen, igazi nagyfőnöknek képzeli magát. Ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a feltörni készülő kuncogásom. Behúzott nyakkal suhantam oda az asztalhoz és lehuppantam apa mellé egy székre. Halvány mosollyal biccentett felém, majd mindketten Lucas felé fordultunk.

- Mindenki itt van? – kérdezte rekedtes hangján.

Páran motyogtak valamit beleegyezésképp, majd mindenki elcsendesedett és feszült figyelemmel vártuk, hogy beavasson minket a mai megbeszélés témájába.

- Remek. Egy új, nagyszabású dologról szeretnék beszélni veletek – mondta hivatalosan, majd két kezét megtámasztva az asztalon előredőlt. – Az előző adásnak hatalmas sikere volt, a nézettség nagyot ugrott, hála a rengeteg lelkes rajongónak. A szerkesztőség szeretne egy külön műsort csinálni ebből a Te segítségeddel – nézett rám.

Feszengve fészkelődtem a széken, körmeimmel az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe. Apa finoman megérintette a kezem, sokat mondó pillantással nézett rám. Elhúztam a számat és alig láthatóan nemet intettem a fejemmel. Megszorította a karomat, tekintetéből üvöltött a néma könyörgés. Mindketten tudtuk, hogy ha engem kirúgnak a csatornától ő is repül. Az érzéseim komoly harcot vívtak egymással, döntésképtelen voltam.

- Én… én még nem vagyok benne biztos, hogy el tudom vállalni. Adj egy kis gondolkodási időt, kérlek – mondtam halkan, miközben apám fokozatosan enyhülő vonásait figyeltem.

Lucas bólintott, majd a többiekhez fordult, hogy folytassa a tájékoztatást. Lesütöttem a szemem és az ölembe ejtett kezeimnek szenteltem minden figyelmem. Egy teljes műsor minden időmet felemésztené. Ráadásul ahhoz, hogy ez működjön, mindig naprakész anyaggal kell szolgálnom. Idővel pedig már nem lesznek elegek az olyan hétköznapi információk, mint hogy hova mennek a fiúk randizni. Hirtelen két kép jelent meg lelki szemeim előtt. Apa meggyötört tekintete, amikor megtudja, hogy kirúgják a csatornától, és… Niall mosolygós arca, amint biztosít róla, hogy mindig számíthatok rá. Döntenem kell, méghozzá gyorsan.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem mi történik körülöttem. A teremben már csak mi ketten voltunk és a csend kezdett egyre kínosabbá válni.

- Apa… - a hangom rekedtes volt a hosszas hallgatás miatt.

- Csak azt szeretném tudni mi tart vissza ettől az egésztől. Rengeteg pénz forog kockán, még sose volt az ilyen feladatokkal problémád – mondta fáradtan.

- Mert ez most más! Ők a barátaim – keltem azonnal a védelmükre.

- Alig pár napja ismered őket, nem lehetsz ennyire naiv – sóhajtotta.

Idegesen húztam össze a szememet, bántott, hogy ennyire alábecsüli őket.

- Nem tudsz a velük való kapcsolatomról semmit. Értsd már meg, hogy ez nem ilyen egyszerű!

- Döntened kell Rachel, ez most tényleg nagyon fontos.

Szó nélkül felálltam és kiviharoztam a teremből. A cipőm hangosan kopogott, ahogy végigsiettem az üres folyosón. A lift halk pityegéssel jelezte, hogy felért az emeltre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor beléptem. Tudtam, hogy igaza van, de mégis fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tehetek ellene semmit.  A döntésem már rég megszületett, csak nem akartam elfogadni. Szükségem volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, az talán segít belenyugodni.

A recepciós lány még mindig ott állt, ahol érkezésemkor is. Mesterkélt vigyorral az arcán nézett rám, nem viszonoztam a gesztust, szó nélkül kisiettem az épületből. Az ég sötét volt, jó kis vihar készülődött, de még nem esett az eső. Magamban szitkozódtam, mikor a szél belekapott a hajamba, miközben céltalanul sétálgattam London utcáin. Az idő ellenére rengetegen voltak kint, bár ahogy láttam, mindenki inkább hazafelé sietett. A szél egyre csak erősödött, nekem pedig minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne repítsen el.

Fogalmam sincs mióta sétálhattam, már csak arra eszméltem fel, hogy ismeretlen környékre értem. Kihalt házak vettek körül. Elég riasztó látványt nyújtott a sok sötét sikátorral karöltve. Ijedten kaptam fel a fejem a legkisebb zajra is, miközben magamat átkoztam, amiért így eltévedtem. Szorosabbra húztam a kabátom, lépteim megszaporáztam. Befordultam egy sötét mellékutcába, remélve, hogy itt gyorsabban hazaérek. Megdermedtem, mikor a hátam mögül hangos nevetést hallottam. Nem mertem hátranézni, megráztam a fejem és határozott léptekkel indultam tovább. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, mikor az idegen hangját egyre közelebbről hallottam. Lehajtott fejjel siettem előre, megpróbáltam kizárni a lábam remegését és a hideg szelet, ami folyton az arcomba csapott. Hirtelen valaki elkapta a karom és megperdített, hogy vele szemben álljak. Ösztönösen előrelendült a kezem, a tenyerem hangosan csattant a férfi arcán. Halk, mélyről jövő morgás tört fel belőle, ijedten hátrálni kezdtem, miközben megpróbáltam kitépni a karomat, szorításából. Gúnyos mosolyra húzódott a szája, ahogy egyre közelebb jött. Szabad kezét a nyakamra simította, arca vészesen közeledett az érzékeny területhez, de még mielőtt bármit is tehetett volna, elengedett. Mögöttünk egy autó fényszórói tűntek fel, a motor halk dorombolásán kívül csak szapora szuszogásunk lehetett hallani. A férfi óvatos léptekkel hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, mikor a nagy fekete kocsi egy éles fékezést követően megállt előttem. Gyanakvóan figyeltem, ahogy egy magas férfi kipattant belőle. A sötétben nem láttam tisztán, ki lehet. Mikor odaért hozzám nem szólt semmit, csak szorosan a karjaiba zárt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy felismertem megmentőmet. Fáradtan bújtam Harry biztonságot jelentő ölelésébe.

- Jól vagy? – suttogta hajamba.

- Most már igen – motyogtam a pulcsiját markolászva.

- Gyere, meg fogsz fázni.

Jólesően simultam bele a meleg bőrülésekbe, észre se vettem mennyire átfagytam. Harry rutinos mozdulatokkal elindította a kocsit, miközben fél szemével folyamatosan engem figyelt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem csendesen, mikor kiértünk az ismerős városrészhez.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – morogta. – Aggódtunk miattad, téged kerestelek.

Halványan elmosolyodtam, ahogy szigorú vonásait figyeltem. Jól esett, hogy érdekli őket mi van velem.

- Hogy találtál meg?

- Megkerestem a szerkesztőséget, apukád mondta, hogy feldúlt voltál mikor elmentél. Gondoltam ki akarod szellőztetni a fejed és reméltem, hogy erre indultál.

Bólintottam, majd ölembe ejtett kezeimet kezdtem tanulmányozni. Bele sem akartam gondolni, mi lett volna, ha Harry nem ér ide… Kellemes borzongás futott végig rajtam, mikor rájöttem milyen odaadóak is valójában. Végül is nem vagyok senkijük, megtehették volna, hogy otthon ülnek, és a hírekben nézik mi lett velem. De nem. Ők inkább eljönnek és megkeresnek, csak hogy tudják, biztonságban vagyok.

- Hívtunk telefonon is, Niall hagyott párszáz üzenetet. Miért nem vetted fel? – kérdezte vádlón.

Összehúzott szemmel néztem rá, majd a zsebemben kezdtem kutakodni a telefonom után. Kínos mosolyra húzódott a szám, mikor észrevettem mennyiszer kerestek.

- Le voltam némítva a megbeszélés miatt. Ne haragudj – néztem rá bűnbánón.

Arca komoly volt, miközben megrázta a fejét, de szája sarkában ott bujkált egy halvány mosoly. Ezzel le is zártuk a témát, csendben tettük meg a hátralévő utat. A gondolataim össze-vissza cikáztak Harry aggódó tekintete és a beszélgetésen elhangzottak között. Meghoztam a döntésem, már abban a pillanatban, amikor először beléptem a házukba, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni. Amint hazaérünk, megbeszélem apámmal is, nincs értelme tovább húzni. Döntöttem.