12. fejezet - Az én életem

Na sziasztok drága olvasóim!:) Sajnálom, hogy ilyen sokat csúsztam a résszel. Akik benne vannak a csoportban, azok tudják, hogy egész hétvégén nem voltam itthon, hétköznap pedig elég nehézkesen tudok írni. Hiába utolsó előtti hét, még hátravannak a lezárások, amire bizony készülni kell:D Most hétvégén megint nem leszek, szóval szerintem legközelebb majd csak jövőhét közepén várható a folytatás. Sajnálom, de ezek most ilyen napok...
A részről csak annyit, hogy lényegében elég nevetséges lett... semmi ötletem nem volt hozzá, már nem tudtam mit kitalálni. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog. Nagyon számítok a visszajelzéseitekre!:)
Csók.xxx.

Tizenkettedik fejezet – Az én életem

Tétován ácsorogtam a folyosón, miközben elgondolkodva bámultam kifelé a hátsó ajtón. Odakint ítéletidő volt, az eső csak úgy ömlött, míg az orkán erejű szél szinte kicsavarta a fákat a helyükről. Elkeseredetten figyeltem, ahogy a frissen mosott ruhák lerepülnek a szárítóról, majd jobb esetben fenn ragadnak az egyik bokron. Épp Niall egyik kedvenc nadrágja repült el az ablak előtt – ezért még meg fog ölni -, mikor úgy döntöttem kimerészkedek és összeszedem, amit tudok. Felszaladtam az emeletre, belebújtam a legmelegebbnek ítélt pulcsimba és egy kényelmes melegítő nadrágba, majd felkapva a tornacipőmet gyorsan kisurrantam az ajtón. A hideg szél azonnal megcsapta az arcom, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy hagyom a francba és visszafutok a meleg lakásba, de végül erőt vettem magamon és a kapucnit a fejembe húzva próbáltam meg eljutni a lépcsőig. Ahogy leléptem a fedett teraszról máris két ruhadarab repült az arcomba.

Esetlenül próbáltam menteni a menthetőt, miközben a hajamból és a ruhámból már szinte csavarni lehetett a vizet. Épp Louis pulcsiját próbáltam kicibálni az egyik tuja alól, mikor valaki elhaló hangon a nevemet kiabálta a hátam mögött. Megfordultam, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni az ajtónál álló alakokat. Ketten közülük rögtön felém kezdtek futni, mikor észrevettek, míg a többiek inkább visszavonultak a biztonságot nyújtó falak közé és bentről figyelték az eseményeket. Cöh, puhányok.

A két lovag pillanatok alatt odaért hozzám, Niall és Harry személyében. Rosszallón nézték, ahogy a ruhákat szorongatva fagyoskodom előttük, noha rajtuk se volt több ruha, sőt Harry egy szál pólóban szobrozott.

- Mit művelsz itt kint ilyen időben? – dörrent rám a szőke.

- Minek látszik? – kiabáltam vissza, remélve, hogy a szél nem viszi el a hangom.

Haragosan megcsóválta a fejét, majd kikapta a kezemből a ruhakupacot, amit eddig sikerült összegyűjtenem. Futólag rápillantott Harryre mielőtt visszaszaladt volna a házba, mire az csak megforgatta a szemét és halkan morgolódni kezdett. Összehúzott szemekkel figyeltem a kettejük közt lezajló jelentet, nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Harry egy darabig türelmesen várta, hogy megmozduljak, majd mikor megunta tétlenségem egyedül próbált meg levadászni egy kék pulcsit, ami feltehetőleg az enyém volt. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy az előttem ugrándozó srácot néztem. Igazán szórakoztató látványt nyújtott, magasságának köszönhetően kissé esetlennek tűnt a mozgása. Mikor meghallotta jókedvű kacajom bosszúsan fordult ismét felém, s bár igyekezett komoly maradni, arcán ott bujkált egy vidám mosoly. Észvesztően nézett ki, egészen belemerültem látványába. Fekete pólóját már alaposan eláztatta az eső, tökéletesen feszült izmos felsőtestére, kihangsúlyozva ezzel határozott, férfias vonásait. Nedves tincsei rendezetlenül tapadtak homlokához, hosszú ujjaival kétségbeesetten próbált valami számára is elfogadható külsőt varázsolni. Szabad kezét kinyújtotta, majd mutatóujjával játékosan jelezte, hogy menjek közelebb. Elfogadtam a kihívást, színpadias mozdulatokkal közeledtem hozzá, majd hagytam, hogy összekulcsolja ujjainkat. Óvatos, mégis határozott mozdulatokkal húzott magához, halkan nevetni kezdtem, mikor orrát az enyémhez dörgölte. Testéből a zord idő ellenére is csak úgy áradt a melegség, jólesően megborzongtam, ahogy érintése nyomán átmelegedett minden porcikám.

- Jézusom, te teljesen átfagytál – szörnyülködött, miközben hatalmas tenyerével a felkaromat dörzsölgette. – Szívesen odaadnám megint az egyik pulcsim, de sajnos most nincs nálam – húzta mosolyra a száját.

Megcsóváltam a fejem, majd kibújva karjai közül összeszedtem az épp kezembe akadó ruhadarabokat. Úgy tűnt az idő sosem fog csillapodni, egyre sötétebb felhők gyülekeztek felettünk, a távolban már a villámok készültek lecsapni.

- Menj be, a többit majd én elintézem – kiabálta Harry, mikor meghallotta rekedtes köhögésem.

Tiltakozni akartam, de az egyre erősebb széllökések belém fojtották a szót, így inkább gyorsan a terasz felé vettem az irányt.

Remegve, kipirult arccal estem be a nappaliba, ahol a többiek ültek és a híreket nézték. Az időjárás jelentés szerint viharos napoknak nézünk elébe, lehetőleg ne mozduljunk ki otthonról. Nagyszerű, nagyon úgy fest, hogy egy időre össze leszek zárva a fiúkkal.

A lépcső felé vettem az irányt és meg sem álltam egészen a fürdőszobáig. Belépve az aprócska helyiségbe rögtön bezártam magam mögött az ajtót, majd halkan felsóhajtottam, ahogy a párás levegő elérte az arcomat. Ledobáltam ázott ruháim, behajítottam őket a szennyesbe és beálltam a zuhany alá. A forró cseppek gyorsan szánkáztak végig kihűlt testemen, szinte égették bőrömet, de nem foglalkoztam a kellemetlen érzéssel. Hosszú percekig áztattam magam, míg végül komótos mozdulatokkal kikászálódtam a vízsugár alól. Átdörzsöltem testem egy törülközővel, majd egy kényelmes itthoni ruhát felkapva kiléptem a fürdőből. Alig tettem pár lépést, mikor hirtelen egy erős mellkasba ütköztem. Karjai azonnal elkaptak, még mielőtt elestem volna. Meglepetten pislogtam fel Niall kissé bosszús arcára, majd meg találva az egyensúlyom hátrálni kezdtem.  

- Jól vagy? – vontam fel a szemöldököm.

- Beszélnünk kell – morogta, azzal berántott a szemközti szobába.

A szél vadul csapkodta a nyitott ablakot, miközben az eső már a párkányt verdeste. Niall szó nélkül odalépett és határozott mozdulatokkal becsukta azt. Gyorsan körbepillantottam a sötét helyiségben, ha minden igaz az ő szobájában voltunk. Legalábbis a rendetlenség és az ágy körül heverő kajamaradékok erre engedtek következtetni. Megszeppenve néztem vissza gondterhelt arcára, szokatlanul nyugtalan volt.

- Mi a baj?

Nagyokat sóhajtozott, idegesen járkált körbe-körbe. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait.

- Nem tudom hogy kezdjek hozzá, anélkül, hogy félreértenéd…

Kíváncsian vártam a folytatást, most már tényleg teljesen összezavart a viselkedésével. Vett egy nagy levegőt, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.

- Nem akarom, hogy bármi közöd is legyen Harryhez – hadarta le egy szuszra.

 Hitetlenül pislogtam párat, vártam mikor kezd el nevetni ezen az egészen, hogy azt mondja csak viccel és menjek nyugodtan a dolgomra. De ez nem történt meg. Niall pillantása továbbra is komoly maradt, feszülten várta a reakciómat.

- Miért?

- Mert ő nem hozzád való. Nem akarom, hogy a bandából bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerülj.

Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az indulataim, s noha valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy igaza van, most mégis nagyon dühített atyáskodása.

- Engem nem érdekel, hogy te mit akarsz – feleltem ridegen.

Nem lepte meg hangulatváltozásom, csak egy lemondó sóhajjal díjazta szavaim.

- Csak neked akarok jót… Nem szeretném, ha te is belekeverednél ebbe az életbe.

- Ebbe neked nincs beleszólásod.

- Már hogy ne lenne! – csattant fel idegesen.

Rezzenéstelen arccal vártam, hogy lecsillapodjon egy kicsit, de minden egyes eltelt másodperc csak fokozta idegességét. Egyre cifrább dolgokat kiabált a fejemhez, amivel csak még inkább feszegette a türelmem határát. Nem akartam, hogy beleszóljon az életembe, ne hozzon helyettem döntéseket. Ne érezze úgy, hogy a védelmére szorulok. Semmit nem tud rólam, nem ismer.

- A fenébe is, csak azt szeretném, ha normális életed lehetne! – mordult rám elkeseredetten.

Pár lépésnyire állt tőlem, arcán felváltva hadakozott a féltés és az elfojtott harag. Szívem szerint most kifutottam volna a szobából, el vádló tekintete elől, de nem tehettem. Az csak egy újabb bizonyíték lett volna számára arról, milyen gyenge is vagyok valójában.

- Mondtam már, hogy nem érdekel, te mit akarsz. Ez az én életem! – kiabáltam vissza.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elszakadt nála az a bizonyos cérna. Hangosan szitkozódni kezdett, meg sem próbálta leplezni dühét. Hirtelen közelebb lépett hozzám és egy határozott ütést mért a falba, közvetlen mellettem. Összerezzentem, de nem hátráltam meg. Az elfojtott feszültség folyamatosan tüzelte az indulataim, a kezdeti bizonytalanságomnak már nyoma sem volt. Felszisszent, ahogy megroppantak csontjai, de nem foglalkozott vele. Feltépte az ajtót, majd amint kiviharzott a szobából be is csapta azt.

Itt hagyott, egyedül a gondolataimmal, az érzéseimmel. Most először éreztem azt, hogy többé már rá sem számíthatok.