7. fejezet - Érzelmek nélkül

Hai drágák!:) Sajnálom, hogy csak most jövök az új résszel, de hosszú hetem volt és nem igazán volt erőm írni. Ez a fejezet is elég zavaros lett, vagy nem is tudom... nem érzem teljesen jónak. Na jó, mindegy, nem rizsázok:) Szokás szerint nagyon boldog vagyok, hogy nőtt a rendszeres olvasók száma! És külön köszönet azoknak, akik írnak valami visszajelzést is. El se hisztitek mennyit számít pár sor is... Ha még nem mondtam volna, akkor lehet névtelenül is kommentelni, szóval hajrá!:) Nagyon örülnék neki.
Csók.xxx.

Hetedik fejezet – Érzelmek nélkül

Halkan csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Nagyot sóhajtva döntöttem neki a hátamat és lecsúsztam a hideg csempére. A földszintről a fiúk halk vitájának hangjai hallatszódtak fel, gondolom épp a történtekről volt szó. Mikor Harryvel az oldalamon beléptem az ajtón, Niall szó nélkül felpattant és szorosan a karjaiba zárt. Nem mondott semmit, nem szidott le, mégis tisztán éreztem a belőle áradó mérhetetlen aggodalmat. Elengedett, majd Harry lépett mellém. Halk sóhaj szökött ki ajkain, miközben vállamnál fogva magához húzott és egy lágy puszit nyomott a hajamra. Ez az apró gesztus is sokat jelentett, halvány mosoly jelent meg fáradt arcomon, ahogy felé fordultam. Fájdalmas tekintettel nézett végig rajtam, majd hatalmas kezét finoman a vállamra simította. Óvatosan megszorította, majd a többiek után ment a nappaliba.

- Megkeresem ezt a seggfejt – hallottam meg Niall indulatos hangját.

- Nincs értelme, nyugodj le. Menj inkább és pihenj egy kicsit. Rád fér – szólt halkan Zayn.

Lassan feltápászkodtam a földről és a zuhany felé indultam, miközben lekaptam magamról a pólómat.  Nem akartam tovább hallgatni a beszélgetésüket. Ledobáltam a ruháimat a sarokban lévő székre, majd beléptem a fülkébe. A forró vízcseppek szinte égették a bőrömet, ahogy lassan végigfolytak testemen. Arcomat a vízsugár felé fordítottam és csukott szemmel tűrtem, ahogy az arcom és a hajam teljesen elázik. Jóleső bizsergés futott végig rajtam, ahogy hideg porcikáim átmelegedtek a zuhany alatt.

Mikor úgy éreztem, már elég ideig áztattam magam, kiléptem a párás kabinból és a törülközőmért nyúltam. A puha anyag, szinte simogatta a bőröm, ahogy pár kósza vízcseppet letöröltem testemről. Lazán magam köré csavartam, majd körbefordultam a kis helyiségben, ruha után kutatva. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfelejtettem behozni magammal, ezért kénytelen vagyok kimenni érte. Szorosabbra húztam magamon a rövidke törülközőt, majd kitipegtem a folyosóra. Már majdnem elértem a szobámig, mikor hirtelen kivágódott előttem egy ajtó, ezzel megállásra késztetve engem. Meglepetten pislogtam fel az előttem álló, félmeztelen Harryre. Pár pillanatig némán méregettük a másikat, majd mikor tudatosult bennük mennyire kellemetlen szituációba kerültünk, mindketten zavartan elkaptuk a tekintetünket. Lábaim alatt elterülő szőnyeget kezdtem tanulmányozni, miközben éreztem, hogy enyhe pír kúszik fel az arcomra. Harry halkan kuncogni kezdett, mire összehúzott szemekkel felkaptam a fejem.

- Azt hiszem… én most megyek – hadartam, majd kikerülve őt, a szobám felé siettem.

Mielőtt bementem volna, vállam felett még egyszer visszanéztem rá. Még mindig ott állt és engem figyelt. Arca kissé kipirult, egyik keze a tarkóján pihent, míg a másik tehetetlenül lógott teste mellett. Tekintetem lejjebb vándorolt, hosszasan elidőztem kidolgozott felsőtestén. Mikor ismét felnéztem az arcára, már teljesen eltűnt róla az előbb látott zavarodottság. Helyét átvette a megszokott önelégült vigyora, ahogy észrevette, mit nézek. Morogva megráztam a fejem, majd beléptem a szobámba, becsapva magam után az ajtót. Kivettem a szekrényből egy rövidnadrágot és egy hosszú fekete pólót, majd a törülközőt bedobva a sarokba felöltöztem.

Halkan nyöszörögve terültem el az ágyamon, arcomat a párnába fúrva. Fáradt voltam, megviselt ez a nap. Jut eszembe, még mielőtt szabad utat engednék az álmosságnak, valamit el kell intéznem. Nagyot nyújtózkodva nyúltam fel a szekrényemen pihenő telefonomért, majd a hátamra fordulva keresni kezdtem benne a számot, amire szükségem volt. Nagyot sóhajtva emeltem a fülemhez, míg vártam, hogy felvegye. Hosszasan kicsöngött, már úgy voltam vele, hogy leteszem, mikor hirtelen beleszólt.

- Igen? – hallottam meg a fáradtságtól rekedtes hangját.

- Szia, apa! Felébresztettelek?

- Nem, dehogy. Mit szeretnél? – érdeklődött valamivel éberebben.

Vettem egy nagy levegőt, még egyszer lepörgettem magamban a mondandómat és annak következményeit, mielőtt belekezdtem volna.

- Gondolkodtam Lucas ajánlatán… Elvállalom, bizonyos feltételekkel – hadartam el a végét egy szuszra.

- Jaj, drágám, ez nagyszerű! – lelkesedett.

- Még nem fejeztem be – morogtam, mire gyorsan elhallgatott. – Vannak feltételeim. Egy évadot vagyok hajlandó végig csinálni és semmi több.

- Rendben, ez megoldható – hagyta jóvá.

- A másik pedig, hogy ha ennek vége felmondok. Véglegesen.

Feszült csend volt a vonal másik végén, éreztem, hogy most mérlegeli ennek a döntésnek a következményeit. Türelmesen vártam, míg feldolgozza az információt.

- Ahogy akarod, kicsim – sóhajtotta végül.

Halványan elmosolyodtam, majd elköszöntem tőle. Visszadobtam a készülőket a megszokott helyére és a plafont kezdtem bámulni. Hirtelen felindulásból felálltam, majd az ablakomhoz léptem. Felkucorodtam a párkányra, hátamat a falnak döntöttem, miközben a kivilágított kertet néztem. A gondolataim szüntelenül kavarogtam a fejemben, elűzve ezzel minden fáradtságom.

Volt még egy dolog, amit nem mondtam el apámnak. Valami, ami a műsor után az egész életemre ki fog hatni. Most viszont vannak ennél fontosabb dolgaim is, még ráérek ezen agyalni, ha aktuális lesz.

Egy évad, fél éves szerződés, rengeteg pénz. Megcsinálom. Kizárok mindent és érzelmek nélkül megcsinálom. Nem érdekelnek többé a kapcsolatok, nem hagyom, hogy az érzéseim befolyásoljanak bármiben is. Az álmosság kezdett eluralkodni rajtam, míg végül az ablaknak döntve a fejemet elaludtam.

***

- Jó reggelt, Napsugár! – kiabált valaki közvetlen mellőlem.

Morogva fészkelődni kezdtem, kezemmel a hang irányába kalimpáltam, hátha sikerül lecsapnom újdonsült ébresztőórám.

- Hagyjál! – dörmögtem a párnák alól.

- Aki éjjel nagylány, legyen nappal is – nevetett.

Nagyokat pislogtam, míg megszokta a szemem a fényt. Szúrós tekintettel méregettem az ágyam mellett guggoló, sunyin vigyorgó Louist. Lassan ülőhelyzetbe tornáztam magam, értetlenül néztem körbe magam körül.

- Hogy kerültem ágyba?

- Niall hozott át éjjel, mikor látta, hogy félig lelógva fetrengsz a párkányon.

Összehúzott szemmel bólintottam, majd kibújtam a takaró alól és az ajtóhoz indultam. Szélesen kitártam és sokat mondóan pillantottam Louisra, aki még mindig az ágyam mellett szobrozott. Kezemmel a folyosó felé mutogattam, mire csak egy értetlen fintor volt a válasz.

- Kimennél végre? – mordultam rá, mikor végképp nem vette az adást.

- Jól van, megyek már – motyogta durcásan, miközben színpadias mozdulatokkal kitrappolt a helyiségből.

Nagyot sóhajtva csaptam be utána az ajtót, majd kivettem a szekrényből egy kényelmes farmert és egy fehér belebújós pulcsit, míg hajamat egy laza copfba kötöttem fel. A tükör elé lépve keserű mosoly jelent meg az arcomon. Üdv, érzéketlen Rachel!

Komótosan csoszogtam le a lépcsőn, a fiúk halk nevetése kihallatszódott a nappaliból.

- Rachel, szia! – kiabált Niall, mikor meglátott az ajtóban.

Mogorva arccal biccentettem neki, miközben magabiztosan átsétáltam a helyiségen. Hallottam a fiúk csendes motyogását, ahogy kiértem a folyosóra, de nem foglalkoztam vele. Majd megszokják az új helyzetet is. A konyhába érve öntöttem a bögrémbe egy kis kávét ébresztő gyanánt, majd lehuppantam az egyik székre a pult mellett. Unott fejjel hallgattam az óra egyenletes kattogását, miközben a keserű italt iszogattam. Legközelebb csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki belép az ajtón. Zayn zavartan beletúrt egyébként is kócos hajába, majd végül beljebb jött és leült a mellettem lévő székre.

- Akarsz valamit? – kérdeztem a kelleténél élesebben.

- Mi bajod van, kislány? Rosszul aludtál? – faggatózott szórakozottan. Látszólag nem hatotta meg mogorva stílusom.

- Nem – zártam le a beszélgetést, majd felálltam és mosogatóhoz léptem.

Szó nélkül kezdtem pakolni az edények között, nem törődve a még mindig mögöttem ücsörgő, meglepett Zaynnel.

- Jól van, majd szólj, ha megnyugodtál – veregette meg a vállam, majd kiment.

Megráztam a fejem, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mardosó bűntudatot, amiért így kell viselkednem velük. Csendben mosogattam tovább és a lehető legközömbösebb arcomat öltöttem magamra.

***

Gépies mozdulatokkal takarítottam a nappaliban, Niall komor pillantása szinte lyukat égetett a hátamba. Némaságba burkolóztam, nyugodtan tettem a dolgomat, mintha ott se lenne. Gondosan elrendezgettem a kanapén heverő párnákat, majd pár lépést tettem hátrafelé, hogy nyugodtan körbenézhessek a helyiségben. Elégedetten csaptam össze a kezem, mikor úgy ítéltem meg, hogy mindent elpakoltam. Határozott lépésekkel indultam meg az ajtónál álldogáló Niall felé, de mielőtt elmehettem volna mellette megragadta a karomat és erőteljesen visszahúzott maga elé. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, tekintetem ide-oda cikázott a csuklómat szorongató keze és feldúlt arca között. Mikor észrevette, hogy nem tetszik, lazított a szorításon, de még mindig nem engedett el.

- Szeretnél valamit?

Összehúzott szemekkel figyelt, láttam rajta, hogy erősen próbál uralkodni indulatain.

- Mi van veled? – kérdezte halkan.

- Semmi – vágtam rá reflexből.

Lemondóan megcsóválta a fejét, majd elengedte a kezem és pár lépést hátrált.

- Mi változott? Történt valami tegnap?

- Niall, nézd, én nem akarok erről beszélni. Nem történt semmi – sóhajtottam.

Arca komor volt, szemeiben most nem láttam azt a megszokott pimasz csillogást, csak értetlenséget. Kitartóan álltam keserű tekintetét, bár minden erőmre szükség volt, hogy közömbös maradjak.

- Hol van az a lány, akit pár napja megismertem?

Kérdése szinte pofán vágott. Bármennyire is fájt beismerni, igaza volt. Ez nem én vagyok. Vagy pontosabban… nem ez voltam. Mostanáig.

Vettem egy nagy levegőt mielőtt válaszoltam volna.

- Az a lány nincs többé.

6. fejezet - Döntöttem

Hai drágák! Megjöttem a következő résszel:) Megpróbáltam egy kicsit eseménydúsabbra írni, nem tudom mennyire sikerült, ezt rátok bízom. Megint csak felületesen volt időm/erőm átolvasni, szóval, ha találtok valami helyesírási hibát, akkor bocsi, amint lesz időm kijavítom. Köszönöm a kommenteket és a rengeteg feliratkozót! Nagyon hálás vagyok, tényleg. Remélem tetszeni fog, visszajelzéseket nagyon várom!
Csók.xxx.

Hatodik fejezet – Döntöttem

Ráérősen lépkedtem a város közepén magasodó épület felé, ahol a csatorna irodái is voltak. Annak ellenére, hogy apám szerint sürgős az ügy, nem siettem. Ezer féle lehetőséget elképzeltem a fejemben, vajon miért hívatnak oda ilyen hirtelen, de egyik se volt túl biztató. Furcsa érzések kavarogtak bennem, sosem szerettem a stúdióba járni. A nagyfőnöktől mindig a hideg futkosott a hátamon, egyszerűen taszított az a magabiztos, tekintélyes kisugárzása. Bár, ahogy észrevettem ő sem kedvelt túlzottan, minden alkalommal szúrós pillantásokat vetettem felém, ha épp ránéztem. A többiek is elég távolságtartóak voltak velem szemben, bárhogy is néztem, én nem illettem bele abba a társaságba. Feszélyezett a komolyságuk, a túlzott elkötelezettségük. Sosem értettem apám, hogy képes elviselni őket egész nap, kötél idegei lehetnek.

Biccentettem egyet a portánál álldogáló lány felé, majd fintorogva beléptem az üres liftbe. Unottan kopogtam az ujjammal az idegesítő zene ritmusára, ami a kis hangszórókból szólt, boldogítva ezzel, amíg felérek a tizedikre. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy kiléptem a csendes folyosóra. Céltudatos léptekkel haladtam a kétszárnyú faajtó felé, ami mögül már halk mormogás hallatszódott ki. Kopogás nélkül rontottam be a terembe, mire hirtelen minden szempár rám szegeződött és megvetően mértek végig. Egy mély torokköszörülés ütötte meg a fülem, óvatosan néztem fel az ablak előtt álló, mogorva képű Lucasra. Egyik kezével meglazította a nyakkendőjét, miközben szigorú pillantással pásztázta a társaságot. Kétségtelen, igazi nagyfőnöknek képzeli magát. Ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a feltörni készülő kuncogásom. Behúzott nyakkal suhantam oda az asztalhoz és lehuppantam apa mellé egy székre. Halvány mosollyal biccentett felém, majd mindketten Lucas felé fordultunk.

- Mindenki itt van? – kérdezte rekedtes hangján.

Páran motyogtak valamit beleegyezésképp, majd mindenki elcsendesedett és feszült figyelemmel vártuk, hogy beavasson minket a mai megbeszélés témájába.

- Remek. Egy új, nagyszabású dologról szeretnék beszélni veletek – mondta hivatalosan, majd két kezét megtámasztva az asztalon előredőlt. – Az előző adásnak hatalmas sikere volt, a nézettség nagyot ugrott, hála a rengeteg lelkes rajongónak. A szerkesztőség szeretne egy külön műsort csinálni ebből a Te segítségeddel – nézett rám.

Feszengve fészkelődtem a széken, körmeimmel az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe. Apa finoman megérintette a kezem, sokat mondó pillantással nézett rám. Elhúztam a számat és alig láthatóan nemet intettem a fejemmel. Megszorította a karomat, tekintetéből üvöltött a néma könyörgés. Mindketten tudtuk, hogy ha engem kirúgnak a csatornától ő is repül. Az érzéseim komoly harcot vívtak egymással, döntésképtelen voltam.

- Én… én még nem vagyok benne biztos, hogy el tudom vállalni. Adj egy kis gondolkodási időt, kérlek – mondtam halkan, miközben apám fokozatosan enyhülő vonásait figyeltem.

Lucas bólintott, majd a többiekhez fordult, hogy folytassa a tájékoztatást. Lesütöttem a szemem és az ölembe ejtett kezeimnek szenteltem minden figyelmem. Egy teljes műsor minden időmet felemésztené. Ráadásul ahhoz, hogy ez működjön, mindig naprakész anyaggal kell szolgálnom. Idővel pedig már nem lesznek elegek az olyan hétköznapi információk, mint hogy hova mennek a fiúk randizni. Hirtelen két kép jelent meg lelki szemeim előtt. Apa meggyötört tekintete, amikor megtudja, hogy kirúgják a csatornától, és… Niall mosolygós arca, amint biztosít róla, hogy mindig számíthatok rá. Döntenem kell, méghozzá gyorsan.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem mi történik körülöttem. A teremben már csak mi ketten voltunk és a csend kezdett egyre kínosabbá válni.

- Apa… - a hangom rekedtes volt a hosszas hallgatás miatt.

- Csak azt szeretném tudni mi tart vissza ettől az egésztől. Rengeteg pénz forog kockán, még sose volt az ilyen feladatokkal problémád – mondta fáradtan.

- Mert ez most más! Ők a barátaim – keltem azonnal a védelmükre.

- Alig pár napja ismered őket, nem lehetsz ennyire naiv – sóhajtotta.

Idegesen húztam össze a szememet, bántott, hogy ennyire alábecsüli őket.

- Nem tudsz a velük való kapcsolatomról semmit. Értsd már meg, hogy ez nem ilyen egyszerű!

- Döntened kell Rachel, ez most tényleg nagyon fontos.

Szó nélkül felálltam és kiviharoztam a teremből. A cipőm hangosan kopogott, ahogy végigsiettem az üres folyosón. A lift halk pityegéssel jelezte, hogy felért az emeltre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor beléptem. Tudtam, hogy igaza van, de mégis fájdalmas volt a felismerés, hogy nem tehetek ellene semmit.  A döntésem már rég megszületett, csak nem akartam elfogadni. Szükségem volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, az talán segít belenyugodni.

A recepciós lány még mindig ott állt, ahol érkezésemkor is. Mesterkélt vigyorral az arcán nézett rám, nem viszonoztam a gesztust, szó nélkül kisiettem az épületből. Az ég sötét volt, jó kis vihar készülődött, de még nem esett az eső. Magamban szitkozódtam, mikor a szél belekapott a hajamba, miközben céltalanul sétálgattam London utcáin. Az idő ellenére rengetegen voltak kint, bár ahogy láttam, mindenki inkább hazafelé sietett. A szél egyre csak erősödött, nekem pedig minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne repítsen el.

Fogalmam sincs mióta sétálhattam, már csak arra eszméltem fel, hogy ismeretlen környékre értem. Kihalt házak vettek körül. Elég riasztó látványt nyújtott a sok sötét sikátorral karöltve. Ijedten kaptam fel a fejem a legkisebb zajra is, miközben magamat átkoztam, amiért így eltévedtem. Szorosabbra húztam a kabátom, lépteim megszaporáztam. Befordultam egy sötét mellékutcába, remélve, hogy itt gyorsabban hazaérek. Megdermedtem, mikor a hátam mögül hangos nevetést hallottam. Nem mertem hátranézni, megráztam a fejem és határozott léptekkel indultam tovább. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, mikor az idegen hangját egyre közelebbről hallottam. Lehajtott fejjel siettem előre, megpróbáltam kizárni a lábam remegését és a hideg szelet, ami folyton az arcomba csapott. Hirtelen valaki elkapta a karom és megperdített, hogy vele szemben álljak. Ösztönösen előrelendült a kezem, a tenyerem hangosan csattant a férfi arcán. Halk, mélyről jövő morgás tört fel belőle, ijedten hátrálni kezdtem, miközben megpróbáltam kitépni a karomat, szorításából. Gúnyos mosolyra húzódott a szája, ahogy egyre közelebb jött. Szabad kezét a nyakamra simította, arca vészesen közeledett az érzékeny területhez, de még mielőtt bármit is tehetett volna, elengedett. Mögöttünk egy autó fényszórói tűntek fel, a motor halk dorombolásán kívül csak szapora szuszogásunk lehetett hallani. A férfi óvatos léptekkel hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, mikor a nagy fekete kocsi egy éles fékezést követően megállt előttem. Gyanakvóan figyeltem, ahogy egy magas férfi kipattant belőle. A sötétben nem láttam tisztán, ki lehet. Mikor odaért hozzám nem szólt semmit, csak szorosan a karjaiba zárt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy felismertem megmentőmet. Fáradtan bújtam Harry biztonságot jelentő ölelésébe.

- Jól vagy? – suttogta hajamba.

- Most már igen – motyogtam a pulcsiját markolászva.

- Gyere, meg fogsz fázni.

Jólesően simultam bele a meleg bőrülésekbe, észre se vettem mennyire átfagytam. Harry rutinos mozdulatokkal elindította a kocsit, miközben fél szemével folyamatosan engem figyelt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem csendesen, mikor kiértünk az ismerős városrészhez.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – morogta. – Aggódtunk miattad, téged kerestelek.

Halványan elmosolyodtam, ahogy szigorú vonásait figyeltem. Jól esett, hogy érdekli őket mi van velem.

- Hogy találtál meg?

- Megkerestem a szerkesztőséget, apukád mondta, hogy feldúlt voltál mikor elmentél. Gondoltam ki akarod szellőztetni a fejed és reméltem, hogy erre indultál.

Bólintottam, majd ölembe ejtett kezeimet kezdtem tanulmányozni. Bele sem akartam gondolni, mi lett volna, ha Harry nem ér ide… Kellemes borzongás futott végig rajtam, mikor rájöttem milyen odaadóak is valójában. Végül is nem vagyok senkijük, megtehették volna, hogy otthon ülnek, és a hírekben nézik mi lett velem. De nem. Ők inkább eljönnek és megkeresnek, csak hogy tudják, biztonságban vagyok.

- Hívtunk telefonon is, Niall hagyott párszáz üzenetet. Miért nem vetted fel? – kérdezte vádlón.

Összehúzott szemmel néztem rá, majd a zsebemben kezdtem kutakodni a telefonom után. Kínos mosolyra húzódott a szám, mikor észrevettem mennyiszer kerestek.

- Le voltam némítva a megbeszélés miatt. Ne haragudj – néztem rá bűnbánón.

Arca komoly volt, miközben megrázta a fejét, de szája sarkában ott bujkált egy halvány mosoly. Ezzel le is zártuk a témát, csendben tettük meg a hátralévő utat. A gondolataim össze-vissza cikáztak Harry aggódó tekintete és a beszélgetésen elhangzottak között. Meghoztam a döntésem, már abban a pillanatban, amikor először beléptem a házukba, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni. Amint hazaérünk, megbeszélem apámmal is, nincs értelme tovább húzni. Döntöttem.

5. fejezet - Mindig itt leszek

Sziasztok drágák!:) Kicsit késve ugyan, de meghoztam a következő fejezetet. Nincs sok hozzáfűzni valóm, én nem igazán vagyok vele elégedett, de hát ez mindig így van. Remélem azért nektek tetszik, nagyon várom a visszajelzéseiteket!:)
És köszönöm a 22!! rendszeres olvasót... elképesztő, komolyan:') Külön köszönet azoknak az olvasóimnak akik írnak is egy kommentet, tényleg sokat jelent pár sor is.
Csók.xxx.

Ötödik fejezet – Mindig itt leszek

Lustán csoszogtam le a lépcsőn, kezemmel szemeimet dörzsölgettem, hogy felébredjek egy kicsit. Szokatlan csend volt az egész házban. Kíváncsian néztem körbe a nappaliban, de senkit sem találtam. A konyhába érve egy papírt láttam a hűtőre ragasztva.

Interjúra kellett mennünk. Délután jövünk, érezd otthon magad. /Esetleg csinálhatnál, valami ebédet mire hazaérünk…/ N.xxx

Mosolyogva olvastam a sorokat, rögtön eszembe jutott a tegnapi beszélgetésem Louisval. Említette, hogy ma felkérték őket az egyik tv műsortól.

Kivettem a szekrényből egy tálat, öntöttem bele tejet meg müzlit, majd átcsoszogta a nappaliba és levágódtam a kanapéra. Bénáztam egy sort a távirányítóval, végignyomkodtam mind a 600 gombot mire végre bekapcsolt a tv. Unottan váltogattam a csatornákat, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A fiúk épp akkor léptek be a stúdióba. Lepacsiztak a műsorvezetővel, majd leültek a kanapéra, szorosan egymásmellé. A közönség egy emberként kezdett el sikítani, mikor a srácok feléjük fordultak és integettek nekik. Megforgattam a szemem, majd a müzlimet kezdtem el kavargatni.

A műsorvezető nő kedvesen kérdezgetni kezdete őket a készülő új albumukról, turné tervekről meg úgy általában velük kapcsolatban mindenről. A fiúk készségesen válaszoltak mindenre, néha még egy poént is megengedtek maguknak.

- Térjünk át az este főtémájára. Nyilván minden itt lévő és a tv előtt ülő lányt az izgatja a leginkább, hogy miújság az új barátnőddel és veled, Zayn. Mesélnél nekünk róla egy kicsit? – kérdezte a nő, mire halk morajlás volt a válasz a nézőtérről. Lassan hátradőltem a kanapén, kíváncsian vártam mit reagál.

- Nem a barátnőm, csak szerettünk volna egy estét együtt tölteni, ami sajnos nem jött össze – jegyezte meg halkan.

A műsorvezető nem faggatózott tovább, feltett még pár kérdést, majd elköszöntek. Keserű szájízzel léptem be a konyhába. Le kell küzdenem ezt az állandó bűntudatot, különben sose fogom tudni végigcsinálni.

***

A fiúk hangosan nevetve léptek be a házba. Jókedvük azonnal átragadt rám is, nagy mosollyal az arcomon ültem le közéjük a kanapéra.

- Megtaláltad a kis cetlit? – fordult felém a szőke.

Bólintottam, mire csillogó szemekkel felpattant és a konyha felé vette az irányt. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, míg a többiek halkan beszélgettek egymással.

- Rachel! – hallatszódott Niall kétségbeesett kiáltása.

Kérdőn néztünk össze, majd végül egy vállrántás kíséretében felálltam és a szőke után indultam. Ahogy beléptem egyből elkezdte mondani a magáét. Olyan gyorsan hadart, hogy képtelenség volt megérteni. Csendben vártam, hogy befejezze, majd mikor úgy láttam, hogy nincs több mondanivalója közelebb léptem hozzá.

- Szóval most elmondanád lassan és érthetően, hogy mi a problémád?

- Nem készítettél nekem ebédet? Pedig direkt kértelek – mondta szomorkás hangon.

Aha, szóval innen fúj a szél. Egyik kezemmel átkaroltam a vállát, másikkal pedig kedvesen összeborzoltam a haját.

- Ne haragudj, nem volt rá időm. A szobáitokat takarítottam – morogtam sokatmondó pillantással. – Na, ne duzzogj. Gyere, meghívlak valamire.

Rögtön felcsillantak a szemei, mire feleszméltem már a kabátját vette. Intettem a többieknek, majd kiléptem a házból.

***

Októberhez képest elég hideg volt, szorosabbra húztam magamon a kabátot és igyekeztem nem foglalkozni a szüntelenül szakadó esővel. Alig lézengett pár ember az utcán, gondolom mindenki bevackolta magát a nappalijába és egy forró kakaó társaságában figyelte a várost. Niallt nem zavarta az időjárás, azt mondta már hozzászokott, sőt kifejezetten szereti az esőt. Engem világéletemben taszított ez az idő. Letargikus hangulatba kerültem tőle, akaratom ellenére is gondolkozni kezdtem, aminek mindig rossz vége lett. Olyan dolgokra döbbentem rá, amikre nem kellett volna. Egyetlen borús felhő elég ahhoz, hogy az egész napom tönkretegye. Nem is értem, miért pont Londonba költöztünk…

Csendben hallgattam Niall történeteit, miközben a cipőm orrát figyeltem. A gondolataim komoly harcot vívtak a fejemben. Szinte láttam magam előtt, ahogy egymást lökdösik. Minden erőmmel azon voltam, hogy egyiknek se engedjek most szabad utat. Legalábbis addig amíg Niall is itt van. Nem akartam a problémáimmal terhelni, épp elég gondja van neki is.

Egy hangulatos kis vendéglő előtt álltunk meg. Niall udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd az egyik félreeső asztalhoz vezetett. Velem szemben foglalt helyett, rögtön lecsapott a közepén heverő étlapra, míg én nézelődtem. Nagyon otthonos hatást keltettek a fából készült asztalok és a falakon lógó színes festmények. Az ablakok egy sétálóutcára néztek, ahol most egy kutyát sétáltató fiún kívül senki nem volt. Niall gyorsan körbenézett a helységben, majd miután megbizonyosodott róla, hogy zömében csak felnőttek vagy idősebb házaspárok vannak az étteremben levette a kapucniját. A pincér pont abban a pillanatban jött oda hozzánk, hogy felvegye a rendeléseinket. Én csak egy salátát kértem, míg szőke barátom hosszú percekig sorolta kívánságait. A srác megrökönyödve nézett rám, mire nevetve megvontam a vállam. Niall már csak ilyen.

Amíg az ebédünkre vártunk az ablakon végigfolyó esőcseppeket figyeltem. Megpróbáltam kiszámolni hány másodperc alatt érnek le a párkányig. Roppant érdekes kísérletemet Niall halk hangja szakította félbe. Aprót ráztam a fejemen, mielőtt felé fordultam volna.

- Igen? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Látom. Hol jársz? Olyan furcsa vagy – mondta mélyen a szemembe nézve.

Ujjaimmal az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe, igyekeztem ennek szentelni minden figyelmem. Nem akartam most a problémáimról beszélgetni. Morogtam valamit magyarázatképp, remélvén, hogy érti a célzást és nem faggatózik tovább.

- Hé – fogta meg a kezem, felhívva ezzel a figyelmemet magára. – Látom, hogy van valami. Nekem elmondhatod.

Tekintetem ide-oda cikázott az arca és a csuklómat fogó keze között. Nem tudtam mit feleljek. Egy bíztató mosolyt küldött felém, bátorítva ezzel a beszédre. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, furcsa volt, hogy valakit érdekel a problémám. Niall türelmesen várt, nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar feladja.

- Nincs semmi, tényleg – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

Igazából nem hazudtam. Nem volt semmi konkrét bajom, egyszerűen csak rosszul éreztem magam. Azért amit tettem, de legfőképpen azért, amit még tenni fogok.

- Jó, akkor most jön az a jelenet, mikor megunod a makacskodást és szépen elmeséled nekem, mi az oka annak, hogy ilyen világfájdalmas fejet vágsz.

Lazán hátradőlt, kezeit a tarkójára kulcsolta és kérdő tekintettel fürkészte az arcom. Akaratlanul is halk nevetés csúszott ki a számon. Ő aztán nem adja fel egy könnyen.

- Van egy kis gond, amit meg kell oldanom, de jobb szeretnék már túl lenni az egészen – sóhajtottam.

- Tudok valamit segíteni? – kérdezte azonnal.

Megráztam a fejem, hálás mosollyal néztem rá. Értékeltem, hogy segíteni akart, de ebben most nem tudott.

- Nem, de azért köszönöm. Sokat jelent – motyogtam lesütött szemmel.

- Azért vannak a barátok, hogy segítsenek megoldani a gondjaid. Játszhatod a nagylányt, de egyedül nem fog menni. Viszont tudd, hogy én mindig itt leszek.

Döbbentem néztem rá, szemeiből most minden játékosság eltűnt. Arca komoly volt, éreztem, hogy ezt tényleg így gondolja. Összeszorítottam a szám, hirtelen elképesztő kényszert éreztem arra, hogy sírni kezdjek. Talán most először érzem azt, hogy valakinek számítok valamit. Hogy nem csak egy ember vagyok a sok közül, hanem valakit tényleg érdekel az, hogy mi történik velem. És most pont erre volt szükségem. Valakinek tudatnia kellett velem, hogy van még akire számíthatok.

Halkan szipogni kezdtem, kezeimmel erőszakosan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet. Nem akartam sírni, főleg előtte nem. Szó nélkül felálltam, elé léptem, majd szorosan megöleltem. Nem kellett semmit mondanom, így is pontosan tudta milyen sokat jelent nekem az, hogy itt van. Lassan megsimította a hátam, miközben megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe. Elhúzódtam tőle, majd visszaültem a helyemre. Nem nevetett ki, nem nézett hülyének, csak kedvesen mosolyogott rám. El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküle.

Pár perccel később a pincér sasszézott oda hozzánk a rendelésünkkel a kezében. Pillanatok alatt svédasztalt varázsolt elénk. Niall szája elégedett vigyorra húzódott, ahogy végignézett az előtte elterülő kajarengetegen.

- Csődbe viszel – nevettem, miközben odanyújtottam pár bankjegyet a srácnak.

- Legközelebb csinálj ebédet – motyogta teli szájjal.

Elhúztam előle a salátámat, majd csendben enni kezdtünk. Már meg se lepődtem azon, hogy mire én végeztem, addigra ő is elpusztított mindent maga körül. Hasát simogatva dőlt hátra, elismerően néztem végig rajta. Ugyan már, neki ez meg se kottyant. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kelletlenül húztam elő, nem voltam kíváncsi senkire. Egy SMS-em jött, aputól. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg, kíváncsian fürkésztem a sorokat.

Gyere a stúdióba, sürgős! Apa.x

Vajon mi lehet olyan sürgős, hogy ilyenkor odarángatnak? Rossz előérzetem volt, féltem, hogy újabb feladatokat akarnak a nyakamba varrni. Már így is megbántam ezt az egészet, ennél többre képtelen lennék.

Blog trailer

Sziasztok!:) Most nem résszel jövök, hanem szeretnék mutatni nektek valamit. A napokban elkészítettem a blog előzetesvideóját is. Semmi extra, csak egy kis összevágott szösszenet:) A minőségéért bocsi, de még új a szerkesztő és nem sikerült összebarátkoznunk, ezért csak így tudtam lementeni. Remélem azért nézhető. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval írjatok nyugodtan!:)
És így a végén halkan megjegyzem, hogy a rész már készül, de nem tudom mikor tudom hozni. Szeretném még holnap délután feltenni, de lehet csúszni fogok hétfőig. Megpróbálok sietni.
És köszönöm a 20 !! rendszeres olvasót! Nagyon nagyon sokat jelent, tényleg!<3
Csók.xxx.

4. fejezet - Sajnálom

Na sziasztok drágáim!:) Meghoztam a következő fejezetet, ami talán egy kicsit izgalmasabb lett, mint a többi. Elég fáradt vagyok mostanában, szóval ne haragudjatok, ha kicsit összecsapott lett. Nem szeretném felesleges jelenetekkel húzni az időt, szóval, ha néha nagy ugrásokat láttok, akkor bocsi. Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy köszönöm a 17 feliratkozót!!! El se hiszitek mennyit jelent!:') Azoknak külön köszönet, aki hagy némi visszajelzést is, sok erőt ad a következő fejezet megírásához! Szeretlek titeket:)
u.i.: Nem olvastam át a fejezetet, mert nagyon fáradt vagyok, örülök, hogy megtudtam írni. Szóval, ha találtok benne hibát ezért lesz, bocsi. Amint lesz egy kis időm javítom.
Csók.xxx.

Negyedik rész – Sajnálom

Ahogy beléptünk a házba Niall kétségbeesett arcával találtuk szembe magunkat. Tekintete ide-oda cikázott köztünk és a kezemben lévő zacskók között.

- Mégis hol a francba voltatok eddig? – rivallt ránk.

Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy miattunk aggódott, de hamar rá kellett döbbennem, hogy erről szó sincs.

- El tudjátok képzelni mennyire éhes vagyok? – rázogatta a drámai hatás kedvéért a vállam.

Elképedve figyeltem, ahogy kikapja a kezemből a csomagokat, majd beszalad velük a konyhába. Kérdőn néztem Harryre, aki csak nevetve legyintett egyet. Ja, értem, szóval ez ilyen megszokott dolog. Felakasztottam a kabátom, majd a szőke srác után mentem. Louis és Liam a pultnál ültek és épp azt próbálták eldönteni, ki mennyit ehet. Niall rögtön kisajátított magának három zacskót, mire a többiek csak rosszallóan megrázták a fejüket. Egyikük sem mert ellenkezni vele, nem is értem miért. Ahogy végignéztem a társaságon, a szívem összeszorult egy pillanatra. Harry látva a világfájdalmas arcomat kíváncsian kezdett fürkészni. Megráztam a fejem, rendeztem a vonásaimat, majd kisiettem a helyiségből mielőtt észrevennék, hogy nem vagyok teljesen rendben.

Felmentem a szobámba és fáradtan ledőltem az ágyamra. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, fészkelődtem kicsit, majd mikor kirángattam az arcom elé tartottam. Apa írt, hogy minél előbb jelentkezzek valami használható anyaggal, mert a szerkesztőség kezd kiakadni. Felsóhajtottam, kezemmel eltakartam a szemeimet. Ki kell találnom valamit… Mi az, ami nem túl feltűnő, de biztos nem tudja róluk senki?

Halk kopogás hallatszódott az ajtó felől, odafordítottam a fejem és szóltam, hogy bejöhet. Zayn dugta be a fejét, félénken elmosolyodott, majd beljebb lépett.

- Zavarok?

- Nem, gyere csak.

Feltornáztam magam törökülésbe és a falnak döntöttem a hátam. Habozott egy kicsit, majd végül ő is leült mellém. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, türelmesen vártam, hogy beszélni kezdjen.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta, de egy kis segítségre lenne szükségem – mondta halkan.

Bólintottam, kíváncsian fürkésztem gondterhelt arcát.

- Van egy lány, akit nagyon kedvelek… - kezdte lassan. – Szeretném elvinni valahova, de félek, hogy a média egyből ráugrana a témára.

Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, de tudtam, hogy ez a megfelelő alkalom. Összeszedtem magam, majd bátorítóan rámosolyogtam.

- Szerintem menjetek el valahova vacsorázni, ha nem tud róla a sajtó, nem lehet belőle gond. Pár utcával arrébb van egy hangulatos étterem, én azt ajánlom.

Félszegen magához ölelt, elmormogott egy „köszi”-t, majd magamra hagyott. Idegesen dörzsölgettem az arcom és próbáltam elnyomni a feltörni készülő lelkiismeretem. Meg kell tennem, nincs választásom. Kezembe vettem a telefonom és írtam egy SMS-t apámnak. Leírtam benne az étterem címét és az időpontot. Fájó szívvel tettem le a készüléket az asztalomra, arcomat a párnába temettem és nagyokat sóhajtoztam. Utáltam mindent. Utáltam, hogy ezt kell tennem velük, utáltam, hogy hazudnom kell, utáltam az egész helyzetet.

***

Épp a nappaliban pakolásztam, mikor Louis slattyogott le a lépcsőn. Rám mosolygott, majd levágódott a kanapéra. Unottan kapcsolgatni kezdte a tévét, miközben engem figyelt. Összehajtottam az utolsó ruhadarabot is, amit lehajítottak a földre, majd leültem mellé.

- Mi újság? – kérdezte barátságosan.

- Nem hiszem, hogy pont az én életemre lennél kíváncsi. Mesélj inkább te! Mit csináltok holnap?

Arca azonnal felderült és lelkesen mesélni kezdett. Egy interjúra hívták meg őket az egyik csatornától. Tehát ez azt jelenti, hogy holnap enyém az egész ház. Nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Ha egyedül hagynak, biztos, hogy önsajnáltatásba fogok merülni és minden erőmmel azon leszek, hogy ne hagyjak itt mindent és mindenkit csak úgy, szó nélkül. Másrészről viszont lesz egy kis időm rendbe tenni a gondolataimat.

Louis mikor látta, hogy már nem tudja lekötni a figyelmem finoman oldalba bökött. Kíváncsian fürkészte az arcomat, próbált valamit leolvasni róla. Megeresztettem felé egy halvány mosolyt, majd megkértem, hogy ismételje meg az utolsó mondatát. Elégedettséget láttam az arcán, ahogy újra beszélni kezdett. Összevissza fecsegett mindenről, ami épp az eszébe jutott. Sokszor nem tudtam követni, hogy épp miről beszél, de nem bántam. Elterelte a gondolataimat és egyébként is szerettem az ostoba történeteit.

***

Az ágyamban feküdtem és az óra egyenletes kattogását hallgattam. Korán volt még, talán fél 10 lehetett. A fiúk is lent őrjöngtek a nappaliban, hangos nevetésük felhallatszott. Nem akartam lemenni hozzájuk, tudtam, hogy Zayn bármelyik percben hazaérhet. Biztos vagyok benne, hogy fotósok hada állt készenlétben, hogy lencsevégre kaphassa őket. Nem akartam a szemébe nézni, féltem attól, amit látnék. Ha szembesülnöm kell a haragjával biztos megtörök és bevallok neki mindent. Nem kockáztathatok, így hát a takaró alatt kucorogva hallgatóztam. Louis épp valami viccet mesélt a srácoknak, mikor ajtócsapódást hallottam. Minden elhallgatott, gondolom senki nem számított rá, én azonban tudtam ki jött. Kimásztam az ágyamból és halkan az ajtóhoz osontam.

- Hé Zayn, történt valami? – hallatszódott Liam hangja.

Összeszorított fogakkal vártam a választ, szaggatottan vettem a levegőt. Senki nem szólt semmit. A csendet végül Zayn hangos üvöltése törte meg, amit egy nagy csattanás követett. Lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtozva hallgattam, ahogy veszekszik a többiekkel. A bűntudat szinte felemésztett, tudtam, hogy most nekem kéne ott állnom vele szemben és nekem kellene állnom tehetetlen dühét. De nem tettem. Itt vagyok fent és gyáva módon elmenekültem előle. Szánalmas vagyok.

Lecsúsztam a fal mentén, fejemet hátrahajtottam. Louis felemelte a hangját, mire hirtelen mindenki elhallgatott. Zayn valamivel nyugodtabb hangnemben magyarázni kezdett, hogy mennyire elege van ebből az egészből. A többiek feszülten hallgatták, szinte láttam magam előtt értetlen arcukat.

- Rendben, de elmondanád végre mi történt pontosan? – hallottam meg Harry rekedtes hangját.

- Elegem van abból, hogy nem tudok egy nyugodt estét eltölteni valakivel, mert ezek a seggfejek minden lépésemnél ott vannak – magyarázta feldúltan.

- Tudtuk, hogy ez ezzel jár… - jegyezte meg halkan Niall.

Csend telepedett a nappalira, egyikük sem szólt semmit. Lépteket hallottam, egyre közelebbről, majd végül abbamaradtak. Ijedten rezzentem össze, mikor valaki hirtelen dörömbölni kezdett az ajtómon.

- Engedj be! – szólt erélyesen Zayn.

Nem válaszoltam, összehúztam magam és úgy vártam a fejleményeket. Megint cipők kopogását hallottam, de ezek már sietősebbek voltak.

- Hagyd békén! – kelt Niall a védelmemre.

- Beszélnem kell vele.

- Majd beszélsz holnap. Késő van, menj aludni te is – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Nagy sóhajtás, léptek, káromkodás, majd ismét a cipők tompa kopogását lehetett hallani. Csend borult az egész lakásra, szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Tudtam, hogy túlreagálja és valahol mélyen ezzel ő is tisztában volt. A lelkiismeretemet azonban ez nem érdekelte. Az agyam folyamatosan kattogott, ahogy visszasétáltam az ágyamhoz és bebújtam a takaróm alá. Ez még csak az első ilyen ügyem volt velük és már most szörnyen érzem magam. Másoknál miért volt olyan könnyű? Talán azért, mert ők az elsők, akik nem csak egy jött ment senkiként tekintenek rám. Az elsők, akik feltétel nélkül elfogadtak és barátjukként tekintenek rám. Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom. Csak egy munka a sok közül…

***

Nem tudtam aludni, álmatlanul forgolódtam az ágyban. Mikor már nem bírtam tovább felültem és az órára pillantottam. Fél kettőt mutatott. Lustán felálltam és a szekrényemhez sétáltam. Kivettem belőle egy egyszerű kapucnis pulcsit, belebújtam, majd kiléptem az ajtón. Csendben osontam le a lépcsőn, kezemmel a korlátot szorongatva, nehogy leboruljak. Miután épségben leértem a földszintre az udvar felé indultam. Ijedten ugrottam hátra, mikor észrevettem, hogy valaki már kint. Ahogy közelebb értem láttam, hogy Zayn ácsorog a korlátra támaszkodva. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszaszaladok az emeltre és elbújok a biztonságot nyújtó takaró alá, de tudtam, hogy felesleges lenne. Egyszer úgyis túl kell esnünk ezen, végül is ő úgy tudja, hogy a fotósok maguktól mentek oda. Vettem egy nagy levegőt, majd kiléptem.

Nem vett észre, csendben sétáltam oda mellé, majd én is a korlátra támaszkodva figyeltem a hatalmas udvart. Egy pillanatra rám nézett, majd a kezében tartott cigit kezdte el nézegetni.

- Adsz egyet? – böktem fejemmel felé. Szó nélkül odanyújtott egy szálat és segített meggyújtani.

- Nem is tudtam, hogy cigizel.

- Mert nem szoktam. Csak néha, mikor úgy érzem, szükségem van rá – magyaráztam.

Bólintott, tekintetével a sötét udvart pásztázta. Nem akartam erőltetni a beszélgetést, tudtam, hogy elfogja mondani amit akar. Mikor már a harmadik szál cigit kezdte el szívni felém fordult, és beszélni kezdett.

- Sajnálom, hogy így kiborultam este. Már ha hallottál belőle valamit…

- Igen, tudok róla – feleltem halkan.

- Csak tudod, kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Örülök, hogy azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, imádom a rajongóinkat is, de néha sok. Szeretnék egy kicsit átlagos lenni. Szeretnék nyugodtan végig sétálni az utcán, találkozni valakivel anélkül, hogy másnap a címlapon virítanék.

Türelmesen hallgattam és igyekeztem közömbös képet vágni a dologhoz. Csak az járt a fejemben, hogy be kell fejeznem, amit elkezdtem, nem érdekel mivel jár. Együtt érzően vállon veregettem, majd megeresztettem felé egy halvány mosolyt. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

- Nem tudtam, hogy lesz ott valaki. Nem azért küldtelek oda – hazudtam szemrebbenés nélkül.

Zayn elmosolyodott, majd elnyomta a kezében tartott csikket és felém fordult.

- Tudom. Az este csak… csak ideges voltam, hirtelen jött ez az egész és rajtatok töltöttem ki. Na gyere, menjünk aludni – karolta át a vállamat, mire lesütöttem a szemem és szó nélkül követtem a házba. Az első feladat letudva.

Díj #1

Megkapta a blog az első díját, amiért naagy nagy köszönet Mercii M-nek!<3

A) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

B) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formátumban, majd másold át a díj adójának oldaláról!

C) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)!

D) Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictionök tulajdonosának, minden kreativitást mellőző blognak ne!)!

1; Miért kezdtél írni?

Nagyon régóta foglalkoztat az írás. Szeretném megosztani másokkal a gondolataimat, érzéseimet egy történet formájában.

2; Hogy alakítod ki a szereplők karakterét?

A főszereplő lányt magamról mintáztam, így könnyebben letudom írni az érzéseit. A többieket pedig a tapasztalataim alapján. 

3; Mi a véleményed arról, hogy valaki néz, olvas, de semmi nyomot nem hagy maga után?

Szíve joga, hogy hagy-e valami visszajelzést. Mindig nagyon örülök az 1-2 szavas kommenteknek is, mert nagyon sokat jelentenek, de ha nem, hát nem.

4; Melyik a kedvenc fanfictionöd, amit olvasol?

Kettő van:

Dark
One More Night

5; Mennyi időbe telik ötletelni, megalkotni egy-egy fejezetet?

Általában egy teljes délutánt vesz igénybe, jobb esetben 5-6 órát, de nem folyamatosan írom.

Akiknek küldöm: 

Little Things

Shadow

SzJG Forever & After

You are my Destiny

3. fejezet - Fogadd el

Sziasztok drágáim!:) El se hiszitek mennyire boldog vagyok most. Még csak most teszem fel a 3. részt, de máris 15 rendszeres olvasó van!!!♥ Köszönöm szépen, hogy ennyien érdeklődtök a történet iránt, nagyon nagyon sokat jelent! Illetve köszönöm a kommenteket és a kis üziket twitteren, hihetetlenek vagytok, annyira jól esik!<3 Na de nem is húzom tovább az időt. Íme a következő rész, ami még mindig kicsit vérszegény, de remélem azért lesz akinek tetszik:) Visszajelzéseket nagyon várom!
Csók.xxx.

Harmadik fejezet – Fogadd el

- Biztos, hogy elég lesz ennyi cucc? – kérdezte apu, mikor meglátta, hogy csak egy utazótáska van a kezemben.  

- Csak pár utcával arrébb megyek, nem a világ végére – mosolyogtam rá kedvesen.

Gondterhelt arccal figyelt, láttam rajta, hogy kicsit megviseli ez a dolog. Remélhetőleg minél hamarabb elvégzem a dolgom és jöhetek haza. Nem mintha nem kedvelném a fiúkat, de félek, ha túl sok időt töltenék velük, nem lennék képes így hátba szúrni őket.

- Pár nap és jövök – mondtam, majd megöleltem és sietősen kiléptem az ajtón.

Még el se értem a lépcsőig, mikor Louis és Niall rontott ki a házból és egyenesen hozzám szaladtak. A szőke azonnal leakasztotta a rólam a táskám, míg a másik a vállamnál fogva magához húzott és egyszerre kezdtek el magyarázni mindenféléről. Zavartan kapkodtam köztük a fejem, majd mikor meguntam a kiabálásukat egyszerűen otthagytam őket és bementem.

A nappaliban Zayn ült és a híreket nézte. Mikor meglátott szélesen elmosolyodott, felállt és odajött egy pacsira. A folyosón visszhangzott a két srác veszekedése, ahogy egyre beljebb jöttek.

- Fejezzétek már be, szétmegy a fejem – szólt rájuk Zayn, mikor odaértek hozzánk.

Duzzogva vágódtak le a kanapéra, Niall még mindig a táskámat szorongatta.

- Akarom én tudni, hogy mi bajotok van? – kérdeztem, miközben leültem közéjük.

- Az én szobámban fogsz aludni! – közölte egyszerűen a szőke. – Én ismertelek meg először, tehát az én barátom vagy.

- De én még alig ismerem! Nálam fog aludni, mert több időt kell együtt töltenünk – vágta rá a másik sértett.

Segítségkérőn néztem Zaynre aki csak a fejét fogva röhögött rajtuk. Elképesztő milyen gyerekesek tudnak lenni, mint egy csapat óvodás. A helyzetet Paul mentette meg, aki épp a legjobb pillanatban csatlakozott társaságunkhoz.

- Ana szobájában fog aludni és kész. Zayn, mutasd meg neki – adta ki a parancsokat, majd ott is hagyott minket. Kivettem a táskám Niall kezei közül és Zayn után siettem.

Egy egyszerű, de hangulatos szobába vezetett, fent az emeleten. Nem volt nagy, egy ember kényelmesen elfért benne. Ledobtam a táskámat a sarokban lévő ágyra és szép lassan körbenéztem. Mindössze egy széles ablak volt, ami az udvarra nézett. A falak barackszínűek voltak, nagyon otthonos hatást keltett. Az ágyam mellett egy íróasztal volt, felette pedig egy tükör lógott. A szoba másik felébe egy nagy szekrény kapott helyet. Zayn mosolyogva intett egyet, majd magamra hagyott azzal a címszóval, hogy megnézi a fiúkat, addig pakoljak ki.

Nem hoztam sok cuccot, így hamar végeztem. A ruháimat beakasztottam a szekrénybe, a laptopom és a telefonom az asztalra tettem, majd végül a táskámat ledobtam az egyik sarokba. Az órára néztem, fél tizenkettőt mutatott. Egész megfeledkeztem róla, hogy nem szórakozásból vagyok itt. Itt az ideje, hogy kicsit a munkámmal is foglalkozzak.

Nem a főzőtudományomról vagyok híres, az már egyszer biztos. Mikor legutóbb meglepetés vacsorát akartam csinálni apunak, majdnem leégett a konyha. Ezek után inkább nem kísérletezek azzal, hogy főzök valamit a srácoknak ebédre. Lekaptam a kabátomat a fogasról, már a cipőmet vettem, mikor valaki megállt pár lépésre előttem.

- Hova készülsz? – szólalt meg rekedtes hangon, mire ijedten összerezzentem.

Lassan néztem fel arcára, Harry élénkzöld szemeivel kíváncsian figyelt. Nem tudtam kiolvasni belőle semmilyen érzelmet, pedig nagyon szerettem volna.

- Elmegyek, hozok valami ebédet – motyogtam zavartan és minden figyelmem a cipőfűzőmnek szenteltem.

- Elviszlek – jelentette ki egyszerűen és már nyúlt is a kabátjáért.

- Nem kell! – kezdtem azonnal tiltakozni.

Nem foglalkozott velem, felöltözött, zsebre vágta a kocsi kulcsát, majd az ajtónak dőlve várta, hogy elkészüljek. Elhúztam a számat és magamban szitkozódtam. Egyszer túl kell esnünk ezen is…

***

Harry a Nando’s előtt parkolt lett. Szó nélkül hátranyúltam a táskámért, de mire visszafordultam már csak én ültem a kocsiban. Zavartan kapkodtam a fejem, de sehol sem találtam a göndör hajú srácot. Kiugrottam a járműből és hangosan fújtatva csörtettem be az étteremben. Rávesz, hogy eljöjjek vele, aztán meg jól itt hagy. Nagyszerű.

Amikor kivágtam magam előtt az ajtót, mindenki felém kapta a fejét. Köztük Harry is. Ez meg mit keres is? Zavartan lesütöttem a szemem, elmotyogtam egy „elnézést”, majd Harryhez siettem.

- Te meg minek jöttél be? – nézett végig rajtam furcsán.

- Vásárolni jöttem – feleltem egyszerűen.

Nem néztem fel rá, de szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemeit. Idegesítette a makacsságom. Mikor az előttünk álló idősebb nő is végzett a pénztárhoz léptem. Szólásra nyitottam a számat, de Harry megelőzött. Lazán beállt elém és beszélni kezdett. Elképedve figyeltem, ahogy bájosan rávigyorogott a pénztáros csajra, miközben leadta a rendelését.

- Ha befejeztétek a flörtölgetést más is vásárolna – szóltam oda, csak úgy mellékesen.

Mindketten rám néztek, Harry szórakozottan, míg a lány szúrós szemekkel méregetett.

- Még valamit? – kérdezte, majd figyelmét ismét a göndör felé fordította.

- Nem, ennyi lesz. Köszönjük.                                        

Megragadta a karom és kihúzott a sorból, miközben átvette a rendelt ételt. Kezembe adta a csomagokat nem törődve az ellenkezésemmel és visszament fizetni. Fújtatva trappoltam ki az épületből, bedobtam a zacskókat hátra, majd beültem a kocsiba. Harry pár perccel később mosolyogva jött ki, pár lánnyal a sarkában. Kedvesen elköszönt tőlük, majd beszállt mellém.

- Elképesztő mennyire idegesítő tudsz lenni mikor ilyen makacs vagy – morogta.

Nem válaszoltam neki, mereven magam elé bámultam. Nem beszélgettünk, Harry az útra figyelt én pedig a gondolataimba merülve nézelődtem. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem teljesen más irányba tartunk. Idegesen figyeltem a környéket, hátha megpillantok valami ismerőset, de hamar rá kellett döbbenjek, még sosem jártam Londonnak ezen a felén. Mikor erre rájöttem kérdésekkel kezdtem el bombázni, de nem foglalkozott velem, nyugodtan vezetett tovább. Egy idő után feladtam a próbálkozást és nagyokat sóhajtva néztem az elsuhanó tájat.

Erre felé már csak elvétve voltak házak, körülöttünk mindenhol zöld parkokat lehetett látni. Bő fél órát kocsikázhattunk, mire Harry végre megállt. Kiugrott a kocsiból, megkerülte azt, majd udvariasan ajtót nyitott nekem is. Furcsán néztem rá, de nem foglalkozott vele, kedvesen mosolygott továbbra is. Kimásztam, megvártam míg bezárja a kocsit, majd együtt indultuk el a park közepén lévő kis tó felé. Egyikünk se szólt egy szót se, Harry kezeit a zsebébe dugta, én pedig idegesen nyújtogattam a pulóverem ujját. Tudtam, hogy beszélni akar velem. Az agyam folyamatosan kattogott, valami meggyőző hazugság után kutattam a fejemben, de egy elfogadható indokot sem találtam, miért is felejtettem el azt az estét ilyen hirtelen.

- Na, gyerünk, bökd ki. Ne húzzuk az időt – szóltam rá, mikor már majdnem körbesétáltuk a kis tavat.

Egy pillanatra rám nézett, majd tekintetét ismét a kavicsos útra szegezte.

- Engem nem tudsz átverni – mondta mély, rekedtes hangján. Komolynak tűnt, már nem láttam rajta azt a játékosságot, amilyen alig egy órája volt.

- Nem tudom, miről beszélsz – feleltem magabiztosan.

Egyik kezével feszülten a hajába túrt, nagyokat sóhajtozott. Mereven magam elé bámultam, igyekeztem nyugodt maradni.

- Figyelj… - kezdte halkabban. – Mindketten részegek voltunk, ez tény. De kizárt, hogy ne emlékezz rám, hacsak nem vagy amnéziás.

- Kitudja. Csak nem sérti az egódat, hogy egy lány számára nem voltál felejthetetlen? – néztem rá lesajnálón.

- Nem erről van szó! – csattant fel azonnal.

Lehajtottam a fejem és széles mosolyra húztam a szám. Egyem a kis önérzetes szívét, biztos nem halotta még ezt senkitől.

- Nem értem miért akarsz ennyire görcsösen emlékeztetni rá. Fogadd el, velem nem feküdtél még le.

Szúrós szemekkel nézett rám, láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de végül nem tette. Fáradtan felsóhajtott, kezeit átkulcsolta a tarkóján, miközben hátrahajtotta a fejét. Nem hitte el, biztos vagyok benne, hogy nem sikerült meggyőznöm és nem fogja feladni. Fogalmam sincs, hogy rázhatnám le. Soha nem derülhet ki ez az egész, különben kénytelen lennék kivándorolni a pingvinekhez.

- Menjünk haza – morogta, majd megfordult és visszafelé kezdett sétálni.

Úgy tűnik egy időre sikerült megnyugtatnom. Utána siettem, majd a kocsiig tartó rövidke utat csendben tettük meg. Mindketten gondolatainkba mélyedtünk. A nehezén már túl vagyok, itt az ideje, hogy a feladatomra koncentráljak. Holnapra valami használható infó kell a magazinnak. Már csak ki kell találnom ki lesz az áldozat…

2. fejezet - Elvállalom

Sziasztok! Nem terveztem részt hozni, de mivel sokan kértétek megírtam tegnap este:) Nem lesz ez mindig így, most pár napig nem hiszem, hogy lesz időm írni. Addig kárpótlásul itt van ez. Nem vagyok vele elégedett, de ezt rátok bízom. A kommenteket és a véleményeket nagyon köszönöm, sok erőt adnak!:) Továbbá köszönöm a 8 rendszeres olvasót is! Nem gondoltam volna, hogy már az első rész után ennyien feliratkoztok!:)
Csók.xxx.

Sietős léptekkel haladtam a szemerkélő esőben, késésben voltam. Még nagyon korán volt, alig pár ember lézengett a kihalt utcákon. Kicsit ingerült voltam, amiért hajnalok hajnalán magukhoz rendeltek, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz.

Megálltam a hatalmas ház előtt, majd gyorsan körbenéztem. Mivel pár galambon kívül nem láttam senkit, odasiettem az egyik bokorhoz és feltűnésmentesen kirángattam belőle a kabátom. Kicsit sáros volt, de szerencsére szakadás nélkül megúszta. Belegyömöszöltem a táskámba, felsiettem a lépcsőn és bekopogtam.

Ijedten ugrottam hátra, mikor hirtelen kinyílt előttem az ajtó és egy bőszen vigyorgó, kócos barna sráccal találtam szembe magam. Mindössze egy rövidnadrág volt rajta, tekintetem elidőzött egy kicsit felsőtestén. Megráztam a fejem, és összehúzott szemöldökkel néztem fel az arcára.

- Bocs, de… bemehetnék?

Nagy szemei kíváncsian csillogtak, ahogy végignézett rajtam. Egy egyszerű fekete farmer volt rajtam, szürke, bélelt pulcsival. Hajamat felkötöttem és egy vékony hajpánttal hátrafogtam. Semmi extra, de legalább nem úgy néztem ki, mint egy szakadt hajléktalan. A srác közelebb lépett hozzám, megszagolt (?), én meg lassan úgy éreztem magam, mintha egy állatkertbe lennék. Miután alaposan körbeszimatolt, visszalépett az ajtóhoz. Szóra nyitotta a száját, de egy bentről jövő mély üvöltés félbeszakította.

- Niall, ha elkaplak a szart is kiverem belőled! Add vissza a telefonom!

Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, lábujjhegyre állva próbáltam átnézni a válla felett. A következő pillanatban, Niall tűnt fel a folyosón és röhögve rohanni kezdett felénk. Gyorsan félreugrottunk az útból, mielőtt mindkettőnket felborította volna.

- Szia Rachel! – kiabált vissza, már a fák közül.

Elkerekedett szemekkel fordultam a srác felé, aki már a könnyeit törölgette a nevetéstől. Egyik kezemmel a hajamba túrtam és hangosan felsóhajtottam. Atyaég…

Megköszörültem a torkomat, hátha ezzel fel tudom hívni magamra a figyelmet. Bevált, pislogott párat, majd mosolyogva rám nézett.

- Bocsi, még be sem mutatkoztam. Louis vagyok – nyújtotta oda kezét.

- Rachel – ráztam meg.

- Menj csak be, én addig elkapom ezt az idiótát – mondta, s azzal ott is hagyott.

Lassan haladtam egyre beljebb, felkészülve rá, hogy bármikor kiugorhat elém egy őrjöngő idióta. Bepillantottam a konyhába, de nem volt bent senki, így tovább mentem. Csörömpölést hallottam a folyosó végéről. Óvatos léptekkel közeledtem, magamban gyorsan elmormoltam pár önvédelmi fogást. A táskámat letettem az egyik sarokba, kivettem belőle az esernyőmet és azt magam elé tartva közeledtem a hang forrása felé. Vettem egy nagy levegőt, majd hirtelen beléptem.

Egy sötét hajú srác guggolt az egyik asztal mellett és hangosan szitkozódva szedegette össze a földre esett apróságokat. Értetlen fejjel figyeltem, falnak támasztottam a „fegyverem”, majd közelebb sétáltam hozzá. Mikor meghallotta a cipőm kopogását, idegesen felnézett. Többször, egymás után végignézett rajtam, majd felállt. Tekintetéből zavarodottságot tudtam kiolvasni, ahogy arcomat fürkészte. Ez a zöld szempár… mintha már láttam volna valahol.

- Ki vagy te? – kérdezte halk, rekedtes hangján.

Villámcsapásként ért a felismerés. Ez a hang, ez az illat, ezek a szemek… Hirtelen beugrott minden. Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Lassan hátrálni kezdtem, remélve, hogy elfuthatok, de pár lépés után nekiütköztem valakinek.

- Hé, Rachel. Mi a helyzet? – vigyorgott rám Niall.

Félve pillantottam fel a göndör hajú srácra, aki összeráncolt szemöldökkel bámult rám. Pár percig némán figyelt, majd hirtelen elkerekedtek a szemei és a zavarodottság helyét átvette a döbbenet. Tudtam, hogy ő is felismert.

- Rachel? Te vagy az? – hangja bizonytalanul csengett, ahogy tett pár lépést felénk.

Niall értetlenül kapkodta köztünk a fejét. Nem tudta, hogy kezelje ezt a helyzetet.

- Ismeritek egymást? – tette fel azt a kérdést, amitől a legjobban féltem.

- Igen! – vágta rá.

- Nem! – kiáltottam vele egyszerre.

Könyörgően néztem rá, megpróbáltam észrevétlenül megrázni a fejem, de ő csak kitartóan szemezett velem. Tökéletesen tisztába volt vele, mit szeretnék és biztos voltam benne, hogy nem fogja tartani a száját.

- Ne haragudj, de ki kell mennem egy kicsit – mondtam, majd Niallt arrébb tolva kisiettem.

Még hallottam, ahogy a szőke hangosan nevet és visszaadja Harrynek a telefonját, aztán becsukódott mögöttem az ajtó.

***

Az eső már elállt, de a hideg szél miatt nem sokan voltak kint az utcákon. Egy közeli park padjára ültem le, lassan fújtam ki a cigi füstjét, miközben az előttem csipegető madarakat figyeltem. Nem szokásom cigizni, de most jól esett. Megnyugtatott.

Nem engedhetem, hogy kiderüljön ez az egész. Túl kockázatosan lenne, nem bízom meg benne. Ha rájön, hogy tényleg én voltam tuti elmondja a fiúknak, vagy akár a médiának. Azért mentem oda, hogy rájöjjek a titkaikra, nem fordítva. Életemben, egyszer vagyok igazán részeg, akkor is egy ilyen szerencsétlennel gabalyodok össze.

Arcomat a kezembe temettem és fáradtan felsóhajtottam. Ki kell találnom valamit… ha ő nem hajlandó felejteni, majd megteszem én. Az órámra néztem, már elmúlt kilenc. Feltápászkodtam a padról, összehúztam magamon a kabátot és sietős léptekkel indultam visszafelé.

***

Mikor beléptem a házba újabb ismeretlen emberbe ütköztem bele. Tátott szájjal néztem végig az előttem álló, kócos, görög félistenre. Egyik kezével beletúrt a hajába és egy csábos mosolyt villantott felém. Idióta vigyor ült ki az arcomra és éreztem, hogy kezdek elpirulni.

- Szia, Zayn vagyok – nyújtotta felém lazán a kezét.

Még mindig teljesen kábán ráztam meg, és hirtelen a nevem is elfelejtettem. Megráztam a fejem, hátha így sikerül rendezni a gondolataim.

- Izé… Rachel.

- Hé, szállsz le róla! Ő az én barátom – kiáltott oda a nappaliból szőke haverom.

Zayn kérdőn nézett rám, mire nevetve megráztam a fejem. Mindketten odamentünk hozzá és lehuppantunk mellé a kanapéra. A fiúk rögtön lecsaptak a tévé előtt heverő játékkonzolokra és azon veszekedtek melyik játékkal játszanak. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy hangosan ordítoznak egymással közben. Néha az az érzésem, hogy dadusként vagyok itt.

A játékot végül Zayn nyerte, aki a győztesek önelégült vigyorával nézett körbe. Finoman vállon veregettem, megdicsértem, majd a duzzogó Niall felé fordultam.

- Gyere, sétáljunk egyet.

Mikor Zayn észrevette, hogy felállunk Liamnek kezdett el üvölteni. A srác ijedten szaladt le a lépcsőn, szerencsétlen azt hitte valami baj van. Mikor mosolyogva felé nyújtották a játékkonzolt, megenyhültek vonásai. Gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd leült Zayn mellé és mindketten belemerültek a játékba. Karon ragadtam szőke barátomat és az udvar felé kezdtem húzni.

***

Csendben sétáltunk egymás mellett. A srácoknak hatalmas kertjük volt, mint egy kisebb park. Niallel az egyik padra ültünk le, mindketten szótlanul meredtünk magunk elé. Tudtam, hogy majd megöli a kíváncsiság, de nem mert rákérdezni a Harrys incidensre. Pedig kíváncsi vagyok ő milyen mesét adott be neki.

- Kérdezd meg nyugodtan, tudom, hogy érdekel.

- Miről beszélsz? – fordult felém, miközben felvette a tipikus értetlen arckifejezését.

- Érdekel mi történt köztem és Harry között, nem? – bólintott. – Nos, ami azt illeti, engem is. Fogalmam sincs, mi baja van, még sosem találkoztam vele – hazudtam.

Mereven magam elé bámultam, még véletlenül sem akartam a szemébe nézni. Nem ez volt az első eset, hogy hazudnom kellett, de most más volt. Niallre barátomként gondoltam és rossz érzéssel töltött el, hogy átverem, de nem kockáztathatok. Senki sem tudhatja meg, hogy bármilyen közöm van Harryhez.

- Ő mondott valamit? – kérdeztem, mikor láttam rajta, hogy nem tervez megszólalni.

- Nem, kérte is, hogy ne faggassuk róla – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. – Nézd, Harrynek elég zűrös nő ügyei voltak. Ne rágd magad ezen, biztos csak félreértés volt.

Hálásan pillantottam rá, kedvesen mosolygott, majd vállamnál fogva magához húzott. Ó, drága Niall, ha tudnád, miért vagyok itt… Egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy nem leszek képes kihasználni őket. Viszont apámat sem hagyhatom cserben, számít rám. A fenébe is…

***

Mindannyian a konyhában lévő asztal körül ültünk és türelmetlenül vártuk, hogy Paul végre letegye a telefont és elmondja, mit akar. Niall és Ana között foglaltam helyet, velem szemben Zayn ült, két oldalán Louis és Harry. Liam pedig az asztal végéből figyelte az eseményeket. Úgy bő 10 perc múlva, Paul nagy nehezen befejezte a társalgást és sokatmondó pillantással fordult felénk.

- Lenne egy bejelenteni valóm – csapta össze a tenyerét.

- Tudjuk – vágták rá kórusban a fiúk, mire Anaval elmosolyodtunk.

Paul csak rosszallón rázta a fejét, majd ismét beszélni kezdett.

- Ana szabadságra megy, de… - folytatta volna, de mi nem hagytuk. Mindenki azonnal az említett személy felé fordult és kérdésekkel kezdték bombázni. Szegény csak kapkodta köztünk a fejét és hirtelen azt se tudta melyikre válaszoljon.

- Befejezhetem? – üvöltötte el magát Paul.

Mindenki ijedten rebbent szét és szó nélkül felé fordultunk.

- Szóval. Ana holnap elmegy, de kell valaki a helyére. Erről szerettem volna most beszélni – folytatta valamivel nyugodtabban, majd felém fordult. – Mivel Ana itt lakott, van most egy felesleges szobánk. Meg szeretnélek kérni rá, hogy költözz ide egy időre.

Az állam hatalmas koppanással ért földet és hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. Mindenki kedvesen mosolyogott, de én csak két arcot figyeltem. Niall csillogó szemeivel nézett rám, láttam rajta, hogy örül a hírnek. Harry viszont… a kezdeti döbbenetét felváltotta bosszúság. Kezével eltakarta a szemeit és halkan szitkozódott.

Magamban mérlegeltem a lehetőségeimet. Éjjel nappal a srácokkal lehetnék, szinte mindent megtudnék róluk és nekem pont erre van szükségem. Még egyszer végignéztem a társaságon, majd a türelmesen várakozó Paul felé fordultam.

- Rendben, elvállalom.

1. fejezet - Te meg ki vagy?

Meg is hoztam az első fejezetet, ami hozzám képest nagyon hosszúra sikeredett. Remélem, nem bánjátok:D Nem sok hozzáfűzni valóm, de annyit még elárulnék, hogy ennek a résznek nincs sok köze a prológushoz. Annak majd csak a későbbiekben lesz jelentősége. Ez most csak egy ilyen bevezető. Na, nem is mondok többet. Olvassátok! És kérlek, hagyjatok valami visszajelzést is!

Csók.xxx.

Első fejezet – Te meg ki vagy?
Rachel szemszöge

Idegesen mászkáltam fel-alá, figyelmem az előttem lévő hatalmas házra irányult. A fák takarásában álltam, így nem láthattak a kamerák. Életem egyik legnehezebb feladatát vállaltam most magamra, és szerintem örökké bánni fogom ezt a döntést. Hosszú és gyötrelmes élet vár rám, ha elrontom.

Apám egy celebekkel foglalkozó tévéműsornál dolgozik, úgynevezett paparazziként. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az asszisztenseként a segítségére legyek a húzósabb ügyeknél. Tizennyolc évesen elmondhatom magamról, hogy több sztár lakásában jártam, mint ahányat ismerek. Általában könnyedén bejutok, szinte bárhova, épp elég kreativitással áldott meg az élet. Bár voltak azért elég kockázatos ügyeim, végül mindig sikerült elvégeznem a rám bízott feladatot. A mostani viszont egészen más… Be kell férkőznöm a One Direction életébe, ami valljuk be, nem lesz könnyűfeladat.

Nem kaptam konkrét utasítást apámtól, csupán annyit kért, hogy próbáljak meg valamit kideríteni, ami elmegy egy címlap sztorinak. Vettem egy nagy levegőt, még egyszer átgondoltam a tervemet, majd kiléptem a fák takarásából és magabiztos léptekkel megindultam a bejárat felé. Útközben levettem a kabátom és bedobtam egy bokor mögé, ahonnan később kivehetem. Megálltam az ajtó előtt, kezemet felemeltem, hezitáltam egy kicsit. Ez lesz a „karrierem” fénypontja, feltéve, ha sikerül. Ha viszont nem… nos, arra egyenlőre nem akarok gondolni. Sóhajtottam egyet, megigazítottam a ruhám, majd most vagy soha alapon bekopogtam.

Idegesen toporzékoltam az ajtó előtt, kezdtem azt hinni, hogy már ki se nyitják, mikor egy magas, öltönyös pasassal találtam szembe magam. Hevesen vitatkozott valakivel telefonon, miközben arrébb lépett, ezzel beinvitálva a házba.

- Intézd el – morogta, majd kinyomta a készüléket és becsapta mögöttem az ajtót. Összerezzentem, félve néztem fel a mogorva férfi arcára. Vonásai megenyhültek, ahogy végignézett rajtam. Két ujjával az orrnyergét masszírozta, miközben nagyokat sóhajtott. Stresszes munkája lehet…

- Biztos te vagy a házvezető segédje. Erre gyere – mondta valamivel nyugodtabban, majd elindult a folyosón. Mi van? Milyen házvezető? Lepillantottam a ruhámra és rögtön kapcsoltam. El is felejtettem, hogy takarítóként jöttem ide. Megráztam a fejem, rendeztem a gondolataim és utána siettem.

Tátott szájjal mentem végig a hosszú folyosón. A falat mindenféle díjak, albumborítók, aranylemezek és közös képek díszítették. Nem is rossz…

- Mi a neved? – kérdezte, mikor megálltunk egy ajtó előtt.

- Rachel Grey – feleltem. Bólintott, majd lenyomta a kilincset.

Egy tágas helyiségbe léptünk be, a berendezésből ítélve a konyha lehetett. A falak fehérek voltak, de a bútoroknál a sötétebb színek domináltak. Jól nézett ki, tetszett.

A pultnál egy idősebb nő állt és a tányérokat rendezgette. A férfi ellépett mellőlem, biccentett neki, majd intett nekem, hogy menjek oda. Félénken megálltam előtte és kezet nyújtottam. Kedvesen rám mosolygott és elfogadta a gesztust.

- Anastasia vagyok, de szólíts csak Ananak. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Rachel, szintén – mosolyogtam rá.

Hangos pityegésre figyeltünk fel, mindketten a férfira néztünk, aki fújtatva húzta elő a telefonját a zsebéből. Összeráncolt szemöldökkel bámulta a kijelzőt, majd felvette a mogorva arckifejezését, amivel fogadott és az ajtó felé indult.

- Ana, kérlek, vezesd körbe! Ő lesz a segéded – szólt vissza, még mielőtt eltűnt volna a sötét folyosón. Értetlenül bámultam utána, Ana halkan kuncogni kezdett mellettem.

- Ez mindig ilyen feszült?

- Ne foglalkozz vele, Paul már csak ilyen.

Hmm. Szóval Paul a neve, megjegyzem. Ana elpakolta azt a pár tányért, ami még ott volt előtte, majd előhúzott egy kis noteszt a zsebéből és gondterhelt arccal lapozgatni kezdte.

- Ne haragudj, de most el kell mennem. Megtennéd, hogy kicsit rendbe teszed a konyhát? Nekem már nincs rá időm. Ne aggódj, a fiúk nincsenek itthon, nem fognak zavarni.

Bólintottam, majd miután biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz ő is elment. Ez gyorsan ment. Alig vagyok itt negyedórája, máris egyedül hagytak ebben a hatalmas házban. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy körülnézek, hátha találok valamit, de rögtön el is vetettem az ötletet. Kitudja, mikor toppan be valaki, nem kéne már rögtön az elején lelepleződni. Így hát kezembe vettem egy rongyot és kötelesség tudóan törölgetni kezdtem a pultot.

***

Fáradtan rogytam le az egyik székre és elégedetten néztem végig a konyhán. Alig egy óra alatt minden létező dolgot elpakoltam, lemostam, letöröltem stb… A hasam korogni kezdett, jelezve ezzel, hogy már elég rég volt reggel, nem ártana ennem valamit. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Gyorsan körbenéztem a folyosón, hogy biztos egyedül vagyok-e. Mikor nem hallottam semmilyen gyanús hangot visszamentem. Megálltam a hatalmas hűtő előtt, miközben azon gondolkoztam, hogy mennyi időm van elkészíteni és megenni egy egyszerű szendvicset. Nem akartam pofátlannak tűnni. Még nem ismerek itt senkit, de rögtön felfalom a fél hűtőt. Egy határozott mozdulattal kinyitottam, kivettem minden hozzávalót és rekordsebességgel összedobtam egy sonkás szendvicset.

Nyugodtan falatozgattam, jól esett végre enni valamit. Egész megfeledkeztem róla, hogy nem otthon vagyok, egyik lábamat feltettem az előttem lévő székre és kényelmesen hátradőltem. Csend volt, az óra egyenletes kattogásán kívül nem lehetett mást hallani. Sietnem kéne, minél előbb a bizalmukba kell férkőznöm. Fogalmam sincs, mennyi időm van, erről még beszélnem kell apámmal.

Az ajtó nyikorgására kaptam fel a fejem. Egy szőke srác állt velem szemben, szatyrokkal a kezében. Elkerekedett szemei köztem és a kezemben tartott szendvics között cikázott. Gyorsan felpattantam, kezemet a hátam mögé tettem, elrejtve ezzel az ebédemet.

- Te meg ki vagy?

- Én öhm… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de teljesen kiestem a szerepemből. A srác csak értetlen tekintettel bámult rám és várta a válaszom. Köhögéssel próbáltam leplezni a zavarodottságom, szabad kezemmel megigazítottam a hajam és megpróbáltam a magabiztos énemet előkeresni.

- Rachel Grey. Házvezető segéd.             

Gyanakvóan nézett végig rajtam, majd végül megvonta a vállát és az asztal felé indult. Hanyagul ledobta rá a zacskókat és felém fordult.

- Csináltál nekem is? – értetlenül néztem rá. – Szendvicset.

Előhúztam a kezem és a megmaradt ebédemet kezdtem tanulmányozni.

- Nem, de ha gondolod, ezt neked adom – nyújtottam felé. Szemei rögtön felcsillantak, mosolyogva vette el és elmormolt egy gyors „köszi”-t. Pillanatok alatt eltűntette, elégedetten simított végig a hasán. Megfordult és a hűtő elé lépett.

- Egyébként Niall vagyok – mormogta, miközben felsőtestével teljesen eltűnt az ajtaja mögött.

- Rachel.

Sorban pakolta ki a különféle ételeket a pultra. Elképedve néztem, ahogy lassan a teljes tartalmát előszedi. Mikor nem maradt több hely csalódottan elhúzta a száját és kelletlenül ellépett tőle. Feltűrte pulcsijának ujját és gyerekes lelkesedéssel kezdte egymásra pakolni a hozzávalókat.

- Nem mondod, hogy ezt mind megeszed… - rökönyödtem meg. Egy pillanatra felnézett, majd döbbent arcomat látva elnevette magát.

- Dehogynem. Segítesz? – Nagyokat pislogtam rá, undorodva figyeltem, ahogy a nutellás kenyérre rádobálja a paprikát. Nevetve megráztam a fejem, majd odaálltam mellé és a paradicsomokat kezdtem el szeletelni.

***

- Istenem, meghalok – nyöszörögtem a hasamat szorongatva. Fejenként legyűrtünk 3-3 ételnek csúfolt, gyomorforgató valamit. Vissza se merek emlékezni mi minden volt benne. Niall hangosan nevetett mellettem és az ujjait nyalogatta. Nem értem, hogy ő mitől bírja ilyen jól.

- Nem nevet, együtt érez – vágtam hozzá az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami jelen esetben egy kanál volt. A fém hangos csattanással esett le a csempére, amitől a szőke még jobban nevetni kezdett. – Soha, ismétlem, soha többet nem fogadok veled!

- Miért? Szerintem vicces volt – vigyorgott rám, mélykék szemei játékosan csillogtak. Egyik kezemmel szórakozottan összeborzoltam a haját.

- Örülök, ha legalább te jól szórakoztál.

Fájdalmas tekintettel néztem körbe a helyiségben, ahol alig egy órával ezelőtt még rend volt. Koszos tányérok, evőeszközök, ételmaradékok voltak szanaszét dobálva. Nagyot sóhajtva döntöttem hátra a fejem és próbáltam minden maradék erőmet összeszedni. Lecsúsztam a székről, lassan csoszogtam a takarítószerek felé. Megfogtam egy rongyot és világfájdalmas fejjel törölgetni kezdtem a pultot. Niall értetlen fejjel figyelte minden mozdulatomat.

- Mit csinálsz?

- Takarítok. Miért, minek látszik? – kérdeztem vissza, fel sem nézve. Többször is körbenézett mielőtt újra megszólalt volna.

- De hát miért?

Most rajtam volt a sor, hogy direkt a leghülyébbeknek tartogatott nézésemmel meredjek rá. Egyik kezemmel a pulton támaszkodtam, másikkal az előttem heverő szemétkupacra mutattam.

- Azért fiam, mert ha Ana hazaér és meglátja mit műveltünk sikítva rohan ki a világból.

- Ugyan, látott ő már rosszabbat is – legyintett. – De, ha mindenképp takarítani akarsz, akkor segítek.

Leugrott a székről, megragadta a sarokban heverő seprűt és a maga ügyetlen stílusában megpróbálta eltűntetni a morzsákat. Hálásan pillantottam rá, majd folytattam a pult törölgetését.

Már besötétedett mire végeztünk, fáradtan csúsztunk le a fal mentén és nagyokat sóhajtoztunk. Próbáltunk sietni, de még így is majdnem két órát vett igénybe, mire újra tisztává varázsoltuk a konyhát. Niall fészkelődni kezdett mellettem, kíváncsian figyeltem, ahogy nagy kezeivel a zsebében kutatott. Diadalmas mosolyra húzta ajkait és előrántott egy elég megviselt állapotban lévő csokit. Lehámozta róla a papírját, félbetörte, majd odanyújtotta az egyik felét. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, nyöszörögve toltam el kezét az orrom elől.

- Aranyos vagy, de most rá sem bírok nézni. Kész csoda, hogy még nem jött ki belőlem, amit délután ettünk.

Nevetve megvonta a vállát és már el is tűntette mindkét felét. Hihetetlen milyen gyomra van a srácnak. Afrika féléves élelmiszeradagját képes lenne legyűrni egy óra alatt.

- Köszönöm, hogy segítettél. Rendes volt tőled – motyogtam magam elé meredve. Felé fordítottam a fejem és megeresztettem egy halvány mosolyt. Nagy, kék szemeivel barátságosan figyelte az arcomat. Azt hiszem megkedveltem…

- Ez csak természetes – mondta, miközben finoman belebokszolt a vállamba.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Fészkelődtem egy kicsit, mire nagy nehezen ki tudtam rángatni a szűk zsebemből. Apu írt, hogy siessek haza, nem szeretné, ha sokáig itt lennék.

- Megmutatod, merre tudok kijutni a házból? Félő, hogy egyedül eltévedek – fordultam a szőke felé.

- Menned kell? Gyere, hazakísérlek – pattant fel, majd egyik kezét felém nyújtotta. Felhúzott maga mellé, leporoltuk a ruhánkat és mindketten az ajtó felé indultunk.

Ahogy kiléptünk a házból rögtön megcsapott a hideg, esti levegő. Idegesen harapdáltam az ajkam, mikor eszembe jutott, hogy a kabátomat még délelőtt behajítottam a bokorba. Jó, Niall sem teljesen normális, de hogy nézne már ki, ha kirángatnék az egyik tuja mögül egy kabátot? Nem, kizárt, inkább kapok tüdőgyulladást. Megdörzsöltem a felkaromat és próbáltam nem mutatni, hogy még a vér is megfagyott bennem. Határozott léptekkel indultam le a lépcsőn, meglepetten fordultam hátra mikor észrevettem, hogy Niall nem követ. Sőt, nem is állt a teraszon. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a nyitott ajtót, de a házban sötét volt, nem láttam semmit. Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, gyanakvóan néztem körbe, felkészülve arra, hogy bármikor előugorhat valahonnan. Egy madár repült fel mögöttem, mire ijedten ugrottam egyet. Megfordultam és az udvart kezdtem pásztázni. Komolyan, mintha egy elcsépelt horror filmbe lennék. Mindjárt jön az a jelenet, mikor elém ugrik egy vámpír aztán jól belém szeret. Vagy megharap… mindegy.

Hirtelen egy sötét anyag landolt a fejemen, mire ösztönösen hátralöktem a könyökömet. Fájdalmas nyögés követte mozdulatomat, gyorsan megfordultam és elképedve figyeltem az összegörnyedt szőkét.

- Mi a fenét csinálsz? A frászt hoztad rám, hülyegyerek – szidtam.

- Csak egy pulcsit hoztam, mert láttam, hogy fázol – nyöszörögte. Szavai hallatán megenyhültem, elnéző mosollyal segítettem fel. Megforgattam kezeim közt a puha anyagot. Egy egyszerű fekete kapucnis pulcsi volt, de elég melegnek tűnt. Ahogy belebújtam egy ismerős illat csapta meg az orromat. Nem Niallé volt, azt már felismerem… de akkor mégis kié lehet?

- Na, gyere te vadállat, menjünk mielőtt a fiúk hazaérnek.

***

Niall betartotta a szavát, egészen a kapunkig kísért, pedig rajta is csak egy vékony pulóver volt. Már készültem levenni a pulcsit, hogy visszaadhassam, mikor elkapta a kezemet.

- Hagyd csak, nekünk nincs rá szükségünk. Majd visszaadod máskor – mosolygott rám.

- Holnap találkozunk – intettem neki, majd figyeltem, ahogy elsétál.

Bent apám fogadott, aki már izgatottan várt a kanapén ücsörögve. Leültem mellé, felhúztam a lábam és kezemmel átkulcsoltam őket. Sóhajtottam, miközben államat a térdemen pihentettem.

- Hogy ment? – kérdezte látszólag közömbösen.

- Jól, kedves emberek.

Gondterhelt arccal nézett rám, megrázta a fejét mielőtt válaszolt volna.

- Ne felejtsd el, miért vagy ott.

Nem válaszoltam, mereven magam elé bámultam. Igen, pontosan tudom mi a feladatom. Ki kell használnom őket. De vajon képes leszek erre? 

Prológus

Sziasztok! Nem kell félni, nem szeretnék hegyibeszédet tartani, csak szeretnék elmondani pár dolgot még így az elején. Kicsit félve teszem közzé, még sosem próbálkoztam ilyennel. Tudom, hogy már nagyon unjátok, tudom, hogy mindenhol ugyanolyan sablonos One Direction blogok vannak. Én se úgy terveztem, hogy róluk fogom írni a következő blogom, egyszerűen így alakult. Kipattant a fejemből egy ötlet, amihez ők illettek. Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok directioner. Szeretem őket, de nem vagyok fanatikus rajongó. Annyit még elmondanék a történettel kapcsolatban, hogy nem egy bonyolult, romantikus szappanopera lesz és nem is egy megsiratós dráma. Azokból van elég. Szeretnék egy kicsit egyedibbet:D
Na jólvan, befejeztem. Csak ennyit akartam. Remélem elnyeri a tetszésetek! Véleményeket nagyon várom.
Csók. xxx.

Are you remember me?

Prológus

Harry szemszöge
Mosolyogva néztem végig az engem körülvevő társaságon. Mindenki részegen riszálta magát valahol a tánctér közepén, már bőven többet ittunk a kelleténél. Fogalmam sincs, hogy kerültünk ide, képtelen vagyok összerendezni a gondolataim. Kábán meredtem magam elé, és vártam, hogy a pultos srác hozzon még egy italt. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, lassú, komótos mozdulatokkal vettem elő.

- Igen? – szóltam bele, mikor a klub egyik csendes folyosójára értem. A hangom furcsán csengett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, biztos csak az alkohol miatt.

- Mondd, hogy még nem hívták ki rátok a zsarukat! – ismerős volt a hang, de nem jöttem rá rögtön ki az.

- Liam? – kérdeztem bizonytalanul. Beleegyező hümmögés volt a válasz, mire felsóhajtottam. – Nem, még nem gyulladt ki az épület, senkinek nem tört el semmije, nincs okod aggodalomra.

- Már bánom, hogy nem mentem veletek – morogta. Halvány emlékeim vannak róla, hogy Liam ma otthon maradt, el kellett intéznie valamit.

A lelkemre kötötte, hogy figyeljek a fiúkra, én még viszonylag józannak tűnők. Erre a kijelentésére elnevettem magam. Semmivel sem voltam jobb állapotban, mint a többiek. Csoszogva indultam vissza a helyemre, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne essek hasra a terem közepén. Talán nem kéne többet innom… Felháborodva vettem tudomásul, hogy ülnek a székemen. Egy fiatal lány támaszkodott a pulton, koktéllal a kezében. Barna haja elegáns kontyban volt feltűzve, karcsú hátát csak egy vékony barna ruha takarta. Mosolyogva beszélgetett a pultossal, miközben az előtte lévő pohárral játszott. Beharaptam az alsó ajkam és óvatos mosolyra húztam a szám. Hangtalanul megálltam mögötte, majd lassan a füléhez hajoltam.

- A helyemen ülsz – suttogtam. Összerezzent egy pillanatra, majd mintha mi sem történt volna, folytatta a társalgást. Kérdőn húztam fel a szemöldököm és az arcát figyeltem. Közömbösnek tűnt, ami meglepett. Még nem nagyon tapasztaltam ilyesmit egy lánynál sem. Jelentőségteljesen a srácra néztem, aki egyből értette a célzást. Biccentett egyet, majd megfordult, hogy kiszolgálja a többi vendéget is.  Elhajoltam és lazán lehuppantam a mellette lévő székre. Nem fog ilyen könnyen lerázni.

Államat megtámasztottam a tenyeremben, mutató ujjammal ajkaimat simogattam. Elgondolkodva figyeltem, ahogy ügyet sem vetve rám iszogatja a koktélját.

- Tetszel nekem – mondtam ki hirtelen. Felvonta a szemöldökét, halvány mosoly jelent meg az arcán. Kínzóan lassan fordult felém, csillogó szemeivel alaposan végigmért mielőtt megszólalt volna.

- Nocsak, nocsak. Harry Styles, személyesen?

Előrehajolt és rákönyökölt a pultra. Tökéletes rálátásom nyílt a dekoltázsára, testét csak egy vékony anyag takarta előlem. Fészkelődni kezdtem a széken, tekintetem elidőzött a combjain mielőtt a szemébe néztem volna.

- Szeretnél valamit? – kérdezte kihívóan. Még egyszer végignéztem rajta, éreztem, hogy szemeim elsötétülnek a vágytól. Nyelvemmel megnyaltam az ajkaim, majd egy széles vigyor kíséretében válaszoltam.

- Ami azt illeti igen, szeretnék.

Arcán egy pillanatra a meglepettséget láttam, de gyorsan rendezte vonásait és elégedetten itta meg az utolsó korty koktélt. Lassú, kecses mozdulatokkal állt fel, nem kapkodott el semmit. Megfordult és tett pár lépést az emeletre vezető lépcső felé. Szaggatottan vettem a levegőt, nem voltam tudatában annak mire készülök. Az agyam egy hátsó zugában tudtam, hogy ezt nem most és nem itt kéne, de már nem érdekelt. Egy dolgot akartam. Megkapni ezt a lányt.

Hátranézett, kezével intett, hogy kövessem. Alaposan megnéztem magamnak hátulról, ahogy követtem felfelé. Karcsú lábaival magabiztosan lépkedett előre. Egy sötét folyosóhoz értünk, sosem jártam még itt, pedig régóta ismerem ezt a szórakozóhelyet. Körbenézett, majd jobbra indult. Cipőjének egyenletes kopogása visszhangzott, ahogy szó nélkül sietett előre. Egy magas, barna ajtónál állt meg a folyosó végén. Kutakodott egy kicsit a táskájában, majd kihúzott belőle egy kulcscsomót. Rutinos mozdulatokkal helyezte a megfelelőt a zárba és a kattanást követően belépett. Egy egyszerű hálószobában találtam magam. Nem sokat láttam belőle, csak a szemközti falnál lévő ablakokon keresztül szűrődött be egy kis halovány fény. Hatalmas franciaágy állt a szoba közepén, oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel. Ezzel szemben két ajtó volt, gondolom a fürdőbe vezettek. Nem volt időm jobban körülnézni, a lány elém lépett és hirtelen nekilökött a falnak. Kezeivel a nyakkendőmet szorongatva húzódott közelebb hozzám, ajkai szenvedélyesen csókolták az enyémet. Nem sokat tétlenkedtem, megragadtam a csípőjét és óvatosan ledöntöttem az ágyra.

- Mondd meg a neved – ziháltam, miközben ujjaim fürgén gombolták ki a blúzát.

- Rachel - suttogta két csók között, majd megszabadított az ingemtől is.