5. fejezet - Mindig itt leszek

Sziasztok drágák!:) Kicsit késve ugyan, de meghoztam a következő fejezetet. Nincs sok hozzáfűzni valóm, én nem igazán vagyok vele elégedett, de hát ez mindig így van. Remélem azért nektek tetszik, nagyon várom a visszajelzéseiteket!:)
És köszönöm a 22!! rendszeres olvasót... elképesztő, komolyan:') Külön köszönet azoknak az olvasóimnak akik írnak is egy kommentet, tényleg sokat jelent pár sor is.
Csók.xxx.

Ötödik fejezet – Mindig itt leszek

Lustán csoszogtam le a lépcsőn, kezemmel szemeimet dörzsölgettem, hogy felébredjek egy kicsit. Szokatlan csend volt az egész házban. Kíváncsian néztem körbe a nappaliban, de senkit sem találtam. A konyhába érve egy papírt láttam a hűtőre ragasztva.

Interjúra kellett mennünk. Délután jövünk, érezd otthon magad. /Esetleg csinálhatnál, valami ebédet mire hazaérünk…/ N.xxx

Mosolyogva olvastam a sorokat, rögtön eszembe jutott a tegnapi beszélgetésem Louisval. Említette, hogy ma felkérték őket az egyik tv műsortól.

Kivettem a szekrényből egy tálat, öntöttem bele tejet meg müzlit, majd átcsoszogta a nappaliba és levágódtam a kanapéra. Bénáztam egy sort a távirányítóval, végignyomkodtam mind a 600 gombot mire végre bekapcsolt a tv. Unottan váltogattam a csatornákat, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A fiúk épp akkor léptek be a stúdióba. Lepacsiztak a műsorvezetővel, majd leültek a kanapéra, szorosan egymásmellé. A közönség egy emberként kezdett el sikítani, mikor a srácok feléjük fordultak és integettek nekik. Megforgattam a szemem, majd a müzlimet kezdtem el kavargatni.

A műsorvezető nő kedvesen kérdezgetni kezdete őket a készülő új albumukról, turné tervekről meg úgy általában velük kapcsolatban mindenről. A fiúk készségesen válaszoltak mindenre, néha még egy poént is megengedtek maguknak.

- Térjünk át az este főtémájára. Nyilván minden itt lévő és a tv előtt ülő lányt az izgatja a leginkább, hogy miújság az új barátnőddel és veled, Zayn. Mesélnél nekünk róla egy kicsit? – kérdezte a nő, mire halk morajlás volt a válasz a nézőtérről. Lassan hátradőltem a kanapén, kíváncsian vártam mit reagál.

- Nem a barátnőm, csak szerettünk volna egy estét együtt tölteni, ami sajnos nem jött össze – jegyezte meg halkan.

A műsorvezető nem faggatózott tovább, feltett még pár kérdést, majd elköszöntek. Keserű szájízzel léptem be a konyhába. Le kell küzdenem ezt az állandó bűntudatot, különben sose fogom tudni végigcsinálni.

***

A fiúk hangosan nevetve léptek be a házba. Jókedvük azonnal átragadt rám is, nagy mosollyal az arcomon ültem le közéjük a kanapéra.

- Megtaláltad a kis cetlit? – fordult felém a szőke.

Bólintottam, mire csillogó szemekkel felpattant és a konyha felé vette az irányt. Felhúzott szemöldökkel néztem utána, míg a többiek halkan beszélgettek egymással.

- Rachel! – hallatszódott Niall kétségbeesett kiáltása.

Kérdőn néztünk össze, majd végül egy vállrántás kíséretében felálltam és a szőke után indultam. Ahogy beléptem egyből elkezdte mondani a magáét. Olyan gyorsan hadart, hogy képtelenség volt megérteni. Csendben vártam, hogy befejezze, majd mikor úgy láttam, hogy nincs több mondanivalója közelebb léptem hozzá.

- Szóval most elmondanád lassan és érthetően, hogy mi a problémád?

- Nem készítettél nekem ebédet? Pedig direkt kértelek – mondta szomorkás hangon.

Aha, szóval innen fúj a szél. Egyik kezemmel átkaroltam a vállát, másikkal pedig kedvesen összeborzoltam a haját.

- Ne haragudj, nem volt rá időm. A szobáitokat takarítottam – morogtam sokatmondó pillantással. – Na, ne duzzogj. Gyere, meghívlak valamire.

Rögtön felcsillantak a szemei, mire feleszméltem már a kabátját vette. Intettem a többieknek, majd kiléptem a házból.

***

Októberhez képest elég hideg volt, szorosabbra húztam magamon a kabátot és igyekeztem nem foglalkozni a szüntelenül szakadó esővel. Alig lézengett pár ember az utcán, gondolom mindenki bevackolta magát a nappalijába és egy forró kakaó társaságában figyelte a várost. Niallt nem zavarta az időjárás, azt mondta már hozzászokott, sőt kifejezetten szereti az esőt. Engem világéletemben taszított ez az idő. Letargikus hangulatba kerültem tőle, akaratom ellenére is gondolkozni kezdtem, aminek mindig rossz vége lett. Olyan dolgokra döbbentem rá, amikre nem kellett volna. Egyetlen borús felhő elég ahhoz, hogy az egész napom tönkretegye. Nem is értem, miért pont Londonba költöztünk…

Csendben hallgattam Niall történeteit, miközben a cipőm orrát figyeltem. A gondolataim komoly harcot vívtak a fejemben. Szinte láttam magam előtt, ahogy egymást lökdösik. Minden erőmmel azon voltam, hogy egyiknek se engedjek most szabad utat. Legalábbis addig amíg Niall is itt van. Nem akartam a problémáimmal terhelni, épp elég gondja van neki is.

Egy hangulatos kis vendéglő előtt álltunk meg. Niall udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd az egyik félreeső asztalhoz vezetett. Velem szemben foglalt helyett, rögtön lecsapott a közepén heverő étlapra, míg én nézelődtem. Nagyon otthonos hatást keltettek a fából készült asztalok és a falakon lógó színes festmények. Az ablakok egy sétálóutcára néztek, ahol most egy kutyát sétáltató fiún kívül senki nem volt. Niall gyorsan körbenézett a helységben, majd miután megbizonyosodott róla, hogy zömében csak felnőttek vagy idősebb házaspárok vannak az étteremben levette a kapucniját. A pincér pont abban a pillanatban jött oda hozzánk, hogy felvegye a rendeléseinket. Én csak egy salátát kértem, míg szőke barátom hosszú percekig sorolta kívánságait. A srác megrökönyödve nézett rám, mire nevetve megvontam a vállam. Niall már csak ilyen.

Amíg az ebédünkre vártunk az ablakon végigfolyó esőcseppeket figyeltem. Megpróbáltam kiszámolni hány másodperc alatt érnek le a párkányig. Roppant érdekes kísérletemet Niall halk hangja szakította félbe. Aprót ráztam a fejemen, mielőtt felé fordultam volna.

- Igen? Ne haragudj, nem figyeltem.

- Látom. Hol jársz? Olyan furcsa vagy – mondta mélyen a szemembe nézve.

Ujjaimmal az asztalon lévő mintákat rajzolgattam körbe, igyekeztem ennek szentelni minden figyelmem. Nem akartam most a problémáimról beszélgetni. Morogtam valamit magyarázatképp, remélvén, hogy érti a célzást és nem faggatózik tovább.

- Hé – fogta meg a kezem, felhívva ezzel a figyelmemet magára. – Látom, hogy van valami. Nekem elmondhatod.

Tekintetem ide-oda cikázott az arca és a csuklómat fogó keze között. Nem tudtam mit feleljek. Egy bíztató mosolyt küldött felém, bátorítva ezzel a beszédre. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, furcsa volt, hogy valakit érdekel a problémám. Niall türelmesen várt, nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar feladja.

- Nincs semmi, tényleg – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

Igazából nem hazudtam. Nem volt semmi konkrét bajom, egyszerűen csak rosszul éreztem magam. Azért amit tettem, de legfőképpen azért, amit még tenni fogok.

- Jó, akkor most jön az a jelenet, mikor megunod a makacskodást és szépen elmeséled nekem, mi az oka annak, hogy ilyen világfájdalmas fejet vágsz.

Lazán hátradőlt, kezeit a tarkójára kulcsolta és kérdő tekintettel fürkészte az arcom. Akaratlanul is halk nevetés csúszott ki a számon. Ő aztán nem adja fel egy könnyen.

- Van egy kis gond, amit meg kell oldanom, de jobb szeretnék már túl lenni az egészen – sóhajtottam.

- Tudok valamit segíteni? – kérdezte azonnal.

Megráztam a fejem, hálás mosollyal néztem rá. Értékeltem, hogy segíteni akart, de ebben most nem tudott.

- Nem, de azért köszönöm. Sokat jelent – motyogtam lesütött szemmel.

- Azért vannak a barátok, hogy segítsenek megoldani a gondjaid. Játszhatod a nagylányt, de egyedül nem fog menni. Viszont tudd, hogy én mindig itt leszek.

Döbbentem néztem rá, szemeiből most minden játékosság eltűnt. Arca komoly volt, éreztem, hogy ezt tényleg így gondolja. Összeszorítottam a szám, hirtelen elképesztő kényszert éreztem arra, hogy sírni kezdjek. Talán most először érzem azt, hogy valakinek számítok valamit. Hogy nem csak egy ember vagyok a sok közül, hanem valakit tényleg érdekel az, hogy mi történik velem. És most pont erre volt szükségem. Valakinek tudatnia kellett velem, hogy van még akire számíthatok.

Halkan szipogni kezdtem, kezeimmel erőszakosan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet. Nem akartam sírni, főleg előtte nem. Szó nélkül felálltam, elé léptem, majd szorosan megöleltem. Nem kellett semmit mondanom, így is pontosan tudta milyen sokat jelent nekem az, hogy itt van. Lassan megsimította a hátam, miközben megnyugtató dolgokat suttogott a fülembe. Elhúzódtam tőle, majd visszaültem a helyemre. Nem nevetett ki, nem nézett hülyének, csak kedvesen mosolyogott rám. El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküle.

Pár perccel később a pincér sasszézott oda hozzánk a rendelésünkkel a kezében. Pillanatok alatt svédasztalt varázsolt elénk. Niall szája elégedett vigyorra húzódott, ahogy végignézett az előtte elterülő kajarengetegen.

- Csődbe viszel – nevettem, miközben odanyújtottam pár bankjegyet a srácnak.

- Legközelebb csinálj ebédet – motyogta teli szájjal.

Elhúztam előle a salátámat, majd csendben enni kezdtünk. Már meg se lepődtem azon, hogy mire én végeztem, addigra ő is elpusztított mindent maga körül. Hasát simogatva dőlt hátra, elismerően néztem végig rajta. Ugyan már, neki ez meg se kottyant. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kelletlenül húztam elő, nem voltam kíváncsi senkire. Egy SMS-em jött, aputól. Összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg, kíváncsian fürkésztem a sorokat.

Gyere a stúdióba, sürgős! Apa.x

Vajon mi lehet olyan sürgős, hogy ilyenkor odarángatnak? Rossz előérzetem volt, féltem, hogy újabb feladatokat akarnak a nyakamba varrni. Már így is megbántam ezt az egészet, ennél többre képtelen lennék.