13. fejezet - Megpróbálhatom

Hát sziasztok! Igen, tudom. Szégyellem magam, ezer éve nem adtam életjelet, de higgyétek el tényleg ez az első nap, hogy nem kell mennem sehova. Mindegy, nem szeretnék magyarázkodni. Itt vagyok, és most már megpróbálom rendszeresebben hozni a részeket.
Ez most elég összecsapott lett, de már tényleg nem akartam tovább húzni. Remélem azért olvasható.
Btw.: Kövessetek Bloglovin is!:) http://www.bloglovin.com/blog/8553699/do-you-remember-me
*remélem jól linkeltem, még nem igazán vágom mit kell itt csinálni*:D
Csók.xxx.

Tizenharmadik fejezet – Megpróbálhatom

Monoton lassúsággal teltek a napok, minden olyan kedvetlen és egyhangú volt. Niallel az utóbbi kis incidensünk óta nem igazán beszéltünk. Köszöntünk, ha úgy adódott, de amikor csak lehetőségünk nyílt rá messze elkerültük a másikat. Én haragudtam rá, amiért nem képes megérteni, mit szeretnék, míg ő makacsul ragaszkodott az álláspontjához. Sehogy sem sikerült közös nevezőre jutnunk, és ez a többieknek is kezdett szemet szúrni. Bár meglepő módon mindenki nagyon korrekt volt, nem kérdezősködtek, csak csendben figyelték az eseményeket.

Harryvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondhatni barátok lettünk. Besegített a takarításban, elfuvarozott a szerkesztőségbe, vagy ha épp mindketten ráértünk, elmentünk valahova kávézni. Mindannak ellenére mennyire megkedveltem az utóbbi időben, képtelen voltam leküzdeni a lelkiismeretem, ami folyton azt diktálta belém, milyen álszent vagyok. Tudtam, hogy mindannyijukat megvezetem, mégis valamiért Harry miatt aggódtam a leginkább. Féltem, mi lesz, ha rájön mit műveltem velük. Vele. Már ezerszer elátkoztam magam, amiért anno hazudtam neki. Így utólag visszagondolva, már nem is látom értelmét. Talán csak attól féltem, hogy ha megtudja milyen könnyen odaadtam magam egy – akkor még – vadidegen srácnak, más szemmel fog nézni rám. Féltem, hogy megvet majd, esetleg beszámol a médiának is a kis afférunkról. Bár ez rá is rossz fényt vetne, mégis úgy éreztem ezzel sakkban tudna tartani. Most már ez sem érdekelt, de nem akartam felhozni a témát. Azzal, hogy hazudtam neki végleg elvágtam magam nála.

A műsor közben folytatódott, a fiúk lázasan próbálták kideríteni, vajon ki adja le a drótot minden héten a csatornának, de hiába minden erőfeszítésük, nem tudtak rájönni. Továbbra is meghúzódtam a háttérben és igyekeztem a lehető legdiszkrétebben végezni a munkám. Niall sikeresen elűzte mindenkiből a gyanút, mégis úgy éreztem, hogy egy kétkedő szempár mindig figyelemmel kíséri mozdulataim. Liam mindig is tartózkodóan viselkedett velem, de az utóbbi időben, mintha még bizalmatlanabb lenne. Megértem, egy rossz szavam se lehet rá, mégis feszélyezett, hogy őt nem sikerült az olcsó trükkjeimmel átverni.

Futólépésben igyekeztem a stúdió magas épülete felé. Apám telefonált, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek be. Fejlemények vannak. Hangosan szuszogva léptem be az előcsarnokba, intettem egyet a portásnak, aki időközben jó barátom lett, majd a lifthez siettem. Rekord sebességgel értem fel az emeletre, épp csak annyi időm volt, hogy kifújjam magam és ne tűnjek annyira csapzottnak. Két rövid kopogás után, már hallottam is, ahogy egy ismerős hang beljebb invitál. A teremben elég különös látvány fogadott. A legtöbben Lucas köré tömörültek és halkan nevetgélve diskuráltak valamiről. Tekintetemmel apámat kerestem, remélvén, hogy meg tudja magyarázni, mire ez a nagy felhajtás. Az asztal szélső felében találtam meg, szokásos helyén ücsörgött és egykedvűen bámulta a nyüzsgő embereket.

- Mi a helyzet? – ültem le a mellette lévő székre.

- Mindjárt meglátod – súgta, majd Lucas felé intett, aki próbált mindenkit a helyére küldeni.

Szépen lassan mindenki megtalálta a helyét és izgatott csillogással a szemükben várták, hogy főnökük beszélni kezdjen. Ahogy körbenéztem eléggé megosztónak éreztem a hozzáállásukat. A lányok javarészt a szájukat húzogatták és látványosan igyekeztek nem törődőnek tűnni, míg a srácok túlzottan lelkesnek tűntek. Apám finoman oldalba bökött, mire én is előre felé kezdtem pislogni. Lucas magas alakja mögül kilépett egy új arc, akit eddig még nem, hogy a szerkesztőségben, de még Londonban sem láttam. Barna haja elegáns kontyba volt tűzve, kiemelve ezzel arcának finom vonásait. Nem vitte túlzásba a sminkelést, épp csak annyira, hogy még természetesnek tűnjön. Szemtelenül feszes nadrágban, és egy mély dekoltázsú felsőben feszített Lucas mellett, miközben megvető tekintettel pásztázta a társaságot. Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a nagy figyelem, kifejezetten magabiztosnak tűnt.

- Szeretném bemutatni az unokahúgom, Alison Evanst.

Csend. Senki sem szólt semmit, mindenki próbáltam mérlegelni magára nézve mit jelent egy új ember megjelenése. Nyilván nem haverkodni jött ide.

- Rachel – fordult felém Lucas, mire összerezzentem egy pillanatra. – Alison szeretne egy nap a nyomdokaimba lépni, épp ezért idehívtam, hogy kicsit belekóstolhasson a média világába. Szeretném, ha egy időre a szárnyaid alá vennéd és megtanítanád pár dologra. Biztos vagyok benne, hogy remekül ki fogtok jönni, Alison igazán jól tud asszisztálni.

Éreztem, hogy a szám egy hitetlenkedő mosolyra görbül, de elnyomtam magamban a feltörni készülő nevetést és csak egy megadó bólintással nyugtáztam döntését. Tekintetem a lány arcára vándorolt, szigorú vonásai megkeményedtek, ahogy egy pillanatra összenéztünk. Felálltam, majd kecses mozdulatokkal elé sétáltam, kezet nyújtottam felé.

- Rachel Grey, örülök a találkozásnak.

Hezitált egy kicsit, míg végül határozottan megrázta a kezem és még egyszer elismételte a nevét. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, mire rögtön visszahúzta azt és gyanakvóan méregetni kezdett. Csak úgy sugárzott belőle a bizalmatlanság, minden mozdulatával éreztette velem mennyire nincs ínyére a közös munka gondolata. Bevallom, én sem rajongtam az ötletért. Megvannak a magam problémáim is, semmi szükségem rá, hogy egy makacs, idegen lányt szelídítgessek.

- Jó, figyelj, nekem most mennem kell. Gondolom, később úgyis találkozunk – morogtam, majd meg sem várva a reakcióját kiviharoztam a teremből.

Nincs nekem ilyenekre időm, pesztrálja őt, aki akarja, van jobb dolgom is.

***

Hazafelé már közel sem siettem annyira, komótosan ballagtam a kihalt utcákon és magamban ezer féleképen elátkoztam Alisont, amiért egy halom fejtörést okozott nekem váratlan megjelenésével. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem merre megyek, egy éles fékcsikorgásra eszméltem csak fel, közvetlen mellettem. Döbbentem fordultam az alig pár centire lévő fekete kocsi felé, nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak.

- Rachel? – kiabált egy ismerős hang.

Annyi időm sem volt, hogy összeszedjem magam egy kicsit, Harry már ott is termett mellettem és karját lazán átdobva a vállamon a kocsihoz támogatott.

- Mi a fenét művelsz, te idióta? Hol járt az eszed? – rivallt rám, mikor beült mellém.

- Elgondolkoztam, sajnálom – motyogtam az orrom elé.

Hangosan fújtatott egy ideig, majd mikor látta rajtam, hogy most hiába dorgálna meg, indított.

- Legközelebb figyelj jobban. Tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne csapjalak el – mondta halkan.

Csak egy erőtlen bólintásra telt, az előbbi haragom Alison iránt pillanatok alatt elszállt, helyét átvette a biztonságérzet és a nyugalom. Harry közelsége mindig is megnyugtatott, képes volt a puszta jelenlétével elűzni a gondjaim egy kis időre.

- Mit kerestél erre? – kérdezett rá hirtelen.

- Dolgom volt – vágtam rá.

Elfordította tekintetét az útról, és egy röpke pillanatig engem tűntetett ki figyelmével, majd mikor semmit nem tudott leolvasni kifejezéstelen arcomról visszafordult. Homlokomat az ablaküvegnek döntöttem és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Fáradt voltam, pedig még várt rám egy kimerítő beszélgetés apámmal, amiért csak úgy leléptem.

- Tudod, szeretném, ha kibékülnétek Niallel – kezdte halkan. – Rossz látni, hogy mindketten így ódzkodtok a másiktól.

Halk sóhajjal díjaztam, hogy felhozott még egy problémát, ami megoldásra vár. Igaza volt, nekem is hiányzott már a barátom, mégsem voltam képes lépéseket tenni az ügy érdekében.

- Megpróbálhatom – suttogtam végül.