13. fejezet - Megpróbálhatom

Hát sziasztok! Igen, tudom. Szégyellem magam, ezer éve nem adtam életjelet, de higgyétek el tényleg ez az első nap, hogy nem kell mennem sehova. Mindegy, nem szeretnék magyarázkodni. Itt vagyok, és most már megpróbálom rendszeresebben hozni a részeket.
Ez most elég összecsapott lett, de már tényleg nem akartam tovább húzni. Remélem azért olvasható.
Btw.: Kövessetek Bloglovin is!:) http://www.bloglovin.com/blog/8553699/do-you-remember-me
*remélem jól linkeltem, még nem igazán vágom mit kell itt csinálni*:D
Csók.xxx.

Tizenharmadik fejezet – Megpróbálhatom

Monoton lassúsággal teltek a napok, minden olyan kedvetlen és egyhangú volt. Niallel az utóbbi kis incidensünk óta nem igazán beszéltünk. Köszöntünk, ha úgy adódott, de amikor csak lehetőségünk nyílt rá messze elkerültük a másikat. Én haragudtam rá, amiért nem képes megérteni, mit szeretnék, míg ő makacsul ragaszkodott az álláspontjához. Sehogy sem sikerült közös nevezőre jutnunk, és ez a többieknek is kezdett szemet szúrni. Bár meglepő módon mindenki nagyon korrekt volt, nem kérdezősködtek, csak csendben figyelték az eseményeket.

Harryvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondhatni barátok lettünk. Besegített a takarításban, elfuvarozott a szerkesztőségbe, vagy ha épp mindketten ráértünk, elmentünk valahova kávézni. Mindannak ellenére mennyire megkedveltem az utóbbi időben, képtelen voltam leküzdeni a lelkiismeretem, ami folyton azt diktálta belém, milyen álszent vagyok. Tudtam, hogy mindannyijukat megvezetem, mégis valamiért Harry miatt aggódtam a leginkább. Féltem, mi lesz, ha rájön mit műveltem velük. Vele. Már ezerszer elátkoztam magam, amiért anno hazudtam neki. Így utólag visszagondolva, már nem is látom értelmét. Talán csak attól féltem, hogy ha megtudja milyen könnyen odaadtam magam egy – akkor még – vadidegen srácnak, más szemmel fog nézni rám. Féltem, hogy megvet majd, esetleg beszámol a médiának is a kis afférunkról. Bár ez rá is rossz fényt vetne, mégis úgy éreztem ezzel sakkban tudna tartani. Most már ez sem érdekelt, de nem akartam felhozni a témát. Azzal, hogy hazudtam neki végleg elvágtam magam nála.

A műsor közben folytatódott, a fiúk lázasan próbálták kideríteni, vajon ki adja le a drótot minden héten a csatornának, de hiába minden erőfeszítésük, nem tudtak rájönni. Továbbra is meghúzódtam a háttérben és igyekeztem a lehető legdiszkrétebben végezni a munkám. Niall sikeresen elűzte mindenkiből a gyanút, mégis úgy éreztem, hogy egy kétkedő szempár mindig figyelemmel kíséri mozdulataim. Liam mindig is tartózkodóan viselkedett velem, de az utóbbi időben, mintha még bizalmatlanabb lenne. Megértem, egy rossz szavam se lehet rá, mégis feszélyezett, hogy őt nem sikerült az olcsó trükkjeimmel átverni.

Futólépésben igyekeztem a stúdió magas épülete felé. Apám telefonált, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek be. Fejlemények vannak. Hangosan szuszogva léptem be az előcsarnokba, intettem egyet a portásnak, aki időközben jó barátom lett, majd a lifthez siettem. Rekord sebességgel értem fel az emeletre, épp csak annyi időm volt, hogy kifújjam magam és ne tűnjek annyira csapzottnak. Két rövid kopogás után, már hallottam is, ahogy egy ismerős hang beljebb invitál. A teremben elég különös látvány fogadott. A legtöbben Lucas köré tömörültek és halkan nevetgélve diskuráltak valamiről. Tekintetemmel apámat kerestem, remélvén, hogy meg tudja magyarázni, mire ez a nagy felhajtás. Az asztal szélső felében találtam meg, szokásos helyén ücsörgött és egykedvűen bámulta a nyüzsgő embereket.

- Mi a helyzet? – ültem le a mellette lévő székre.

- Mindjárt meglátod – súgta, majd Lucas felé intett, aki próbált mindenkit a helyére küldeni.

Szépen lassan mindenki megtalálta a helyét és izgatott csillogással a szemükben várták, hogy főnökük beszélni kezdjen. Ahogy körbenéztem eléggé megosztónak éreztem a hozzáállásukat. A lányok javarészt a szájukat húzogatták és látványosan igyekeztek nem törődőnek tűnni, míg a srácok túlzottan lelkesnek tűntek. Apám finoman oldalba bökött, mire én is előre felé kezdtem pislogni. Lucas magas alakja mögül kilépett egy új arc, akit eddig még nem, hogy a szerkesztőségben, de még Londonban sem láttam. Barna haja elegáns kontyba volt tűzve, kiemelve ezzel arcának finom vonásait. Nem vitte túlzásba a sminkelést, épp csak annyira, hogy még természetesnek tűnjön. Szemtelenül feszes nadrágban, és egy mély dekoltázsú felsőben feszített Lucas mellett, miközben megvető tekintettel pásztázta a társaságot. Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a nagy figyelem, kifejezetten magabiztosnak tűnt.

- Szeretném bemutatni az unokahúgom, Alison Evanst.

Csend. Senki sem szólt semmit, mindenki próbáltam mérlegelni magára nézve mit jelent egy új ember megjelenése. Nyilván nem haverkodni jött ide.

- Rachel – fordult felém Lucas, mire összerezzentem egy pillanatra. – Alison szeretne egy nap a nyomdokaimba lépni, épp ezért idehívtam, hogy kicsit belekóstolhasson a média világába. Szeretném, ha egy időre a szárnyaid alá vennéd és megtanítanád pár dologra. Biztos vagyok benne, hogy remekül ki fogtok jönni, Alison igazán jól tud asszisztálni.

Éreztem, hogy a szám egy hitetlenkedő mosolyra görbül, de elnyomtam magamban a feltörni készülő nevetést és csak egy megadó bólintással nyugtáztam döntését. Tekintetem a lány arcára vándorolt, szigorú vonásai megkeményedtek, ahogy egy pillanatra összenéztünk. Felálltam, majd kecses mozdulatokkal elé sétáltam, kezet nyújtottam felé.

- Rachel Grey, örülök a találkozásnak.

Hezitált egy kicsit, míg végül határozottan megrázta a kezem és még egyszer elismételte a nevét. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, mire rögtön visszahúzta azt és gyanakvóan méregetni kezdett. Csak úgy sugárzott belőle a bizalmatlanság, minden mozdulatával éreztette velem mennyire nincs ínyére a közös munka gondolata. Bevallom, én sem rajongtam az ötletért. Megvannak a magam problémáim is, semmi szükségem rá, hogy egy makacs, idegen lányt szelídítgessek.

- Jó, figyelj, nekem most mennem kell. Gondolom, később úgyis találkozunk – morogtam, majd meg sem várva a reakcióját kiviharoztam a teremből.

Nincs nekem ilyenekre időm, pesztrálja őt, aki akarja, van jobb dolgom is.

***

Hazafelé már közel sem siettem annyira, komótosan ballagtam a kihalt utcákon és magamban ezer féleképen elátkoztam Alisont, amiért egy halom fejtörést okozott nekem váratlan megjelenésével. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem merre megyek, egy éles fékcsikorgásra eszméltem csak fel, közvetlen mellettem. Döbbentem fordultam az alig pár centire lévő fekete kocsi felé, nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak.

- Rachel? – kiabált egy ismerős hang.

Annyi időm sem volt, hogy összeszedjem magam egy kicsit, Harry már ott is termett mellettem és karját lazán átdobva a vállamon a kocsihoz támogatott.

- Mi a fenét művelsz, te idióta? Hol járt az eszed? – rivallt rám, mikor beült mellém.

- Elgondolkoztam, sajnálom – motyogtam az orrom elé.

Hangosan fújtatott egy ideig, majd mikor látta rajtam, hogy most hiába dorgálna meg, indított.

- Legközelebb figyelj jobban. Tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne csapjalak el – mondta halkan.

Csak egy erőtlen bólintásra telt, az előbbi haragom Alison iránt pillanatok alatt elszállt, helyét átvette a biztonságérzet és a nyugalom. Harry közelsége mindig is megnyugtatott, képes volt a puszta jelenlétével elűzni a gondjaim egy kis időre.

- Mit kerestél erre? – kérdezett rá hirtelen.

- Dolgom volt – vágtam rá.

Elfordította tekintetét az útról, és egy röpke pillanatig engem tűntetett ki figyelmével, majd mikor semmit nem tudott leolvasni kifejezéstelen arcomról visszafordult. Homlokomat az ablaküvegnek döntöttem és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Fáradt voltam, pedig még várt rám egy kimerítő beszélgetés apámmal, amiért csak úgy leléptem.

- Tudod, szeretném, ha kibékülnétek Niallel – kezdte halkan. – Rossz látni, hogy mindketten így ódzkodtok a másiktól.

Halk sóhajjal díjaztam, hogy felhozott még egy problémát, ami megoldásra vár. Igaza volt, nekem is hiányzott már a barátom, mégsem voltam képes lépéseket tenni az ügy érdekében.

- Megpróbálhatom – suttogtam végül.

12. fejezet - Az én életem

Na sziasztok drága olvasóim!:) Sajnálom, hogy ilyen sokat csúsztam a résszel. Akik benne vannak a csoportban, azok tudják, hogy egész hétvégén nem voltam itthon, hétköznap pedig elég nehézkesen tudok írni. Hiába utolsó előtti hét, még hátravannak a lezárások, amire bizony készülni kell:D Most hétvégén megint nem leszek, szóval szerintem legközelebb majd csak jövőhét közepén várható a folytatás. Sajnálom, de ezek most ilyen napok...
A részről csak annyit, hogy lényegében elég nevetséges lett... semmi ötletem nem volt hozzá, már nem tudtam mit kitalálni. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog. Nagyon számítok a visszajelzéseitekre!:)
Csók.xxx.

Tizenkettedik fejezet – Az én életem

Tétován ácsorogtam a folyosón, miközben elgondolkodva bámultam kifelé a hátsó ajtón. Odakint ítéletidő volt, az eső csak úgy ömlött, míg az orkán erejű szél szinte kicsavarta a fákat a helyükről. Elkeseredetten figyeltem, ahogy a frissen mosott ruhák lerepülnek a szárítóról, majd jobb esetben fenn ragadnak az egyik bokron. Épp Niall egyik kedvenc nadrágja repült el az ablak előtt – ezért még meg fog ölni -, mikor úgy döntöttem kimerészkedek és összeszedem, amit tudok. Felszaladtam az emeletre, belebújtam a legmelegebbnek ítélt pulcsimba és egy kényelmes melegítő nadrágba, majd felkapva a tornacipőmet gyorsan kisurrantam az ajtón. A hideg szél azonnal megcsapta az arcom, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy hagyom a francba és visszafutok a meleg lakásba, de végül erőt vettem magamon és a kapucnit a fejembe húzva próbáltam meg eljutni a lépcsőig. Ahogy leléptem a fedett teraszról máris két ruhadarab repült az arcomba.

Esetlenül próbáltam menteni a menthetőt, miközben a hajamból és a ruhámból már szinte csavarni lehetett a vizet. Épp Louis pulcsiját próbáltam kicibálni az egyik tuja alól, mikor valaki elhaló hangon a nevemet kiabálta a hátam mögött. Megfordultam, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni az ajtónál álló alakokat. Ketten közülük rögtön felém kezdtek futni, mikor észrevettek, míg a többiek inkább visszavonultak a biztonságot nyújtó falak közé és bentről figyelték az eseményeket. Cöh, puhányok.

A két lovag pillanatok alatt odaért hozzám, Niall és Harry személyében. Rosszallón nézték, ahogy a ruhákat szorongatva fagyoskodom előttük, noha rajtuk se volt több ruha, sőt Harry egy szál pólóban szobrozott.

- Mit művelsz itt kint ilyen időben? – dörrent rám a szőke.

- Minek látszik? – kiabáltam vissza, remélve, hogy a szél nem viszi el a hangom.

Haragosan megcsóválta a fejét, majd kikapta a kezemből a ruhakupacot, amit eddig sikerült összegyűjtenem. Futólag rápillantott Harryre mielőtt visszaszaladt volna a házba, mire az csak megforgatta a szemét és halkan morgolódni kezdett. Összehúzott szemekkel figyeltem a kettejük közt lezajló jelentet, nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Harry egy darabig türelmesen várta, hogy megmozduljak, majd mikor megunta tétlenségem egyedül próbált meg levadászni egy kék pulcsit, ami feltehetőleg az enyém volt. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy az előttem ugrándozó srácot néztem. Igazán szórakoztató látványt nyújtott, magasságának köszönhetően kissé esetlennek tűnt a mozgása. Mikor meghallotta jókedvű kacajom bosszúsan fordult ismét felém, s bár igyekezett komoly maradni, arcán ott bujkált egy vidám mosoly. Észvesztően nézett ki, egészen belemerültem látványába. Fekete pólóját már alaposan eláztatta az eső, tökéletesen feszült izmos felsőtestére, kihangsúlyozva ezzel határozott, férfias vonásait. Nedves tincsei rendezetlenül tapadtak homlokához, hosszú ujjaival kétségbeesetten próbált valami számára is elfogadható külsőt varázsolni. Szabad kezét kinyújtotta, majd mutatóujjával játékosan jelezte, hogy menjek közelebb. Elfogadtam a kihívást, színpadias mozdulatokkal közeledtem hozzá, majd hagytam, hogy összekulcsolja ujjainkat. Óvatos, mégis határozott mozdulatokkal húzott magához, halkan nevetni kezdtem, mikor orrát az enyémhez dörgölte. Testéből a zord idő ellenére is csak úgy áradt a melegség, jólesően megborzongtam, ahogy érintése nyomán átmelegedett minden porcikám.

- Jézusom, te teljesen átfagytál – szörnyülködött, miközben hatalmas tenyerével a felkaromat dörzsölgette. – Szívesen odaadnám megint az egyik pulcsim, de sajnos most nincs nálam – húzta mosolyra a száját.

Megcsóváltam a fejem, majd kibújva karjai közül összeszedtem az épp kezembe akadó ruhadarabokat. Úgy tűnt az idő sosem fog csillapodni, egyre sötétebb felhők gyülekeztek felettünk, a távolban már a villámok készültek lecsapni.

- Menj be, a többit majd én elintézem – kiabálta Harry, mikor meghallotta rekedtes köhögésem.

Tiltakozni akartam, de az egyre erősebb széllökések belém fojtották a szót, így inkább gyorsan a terasz felé vettem az irányt.

Remegve, kipirult arccal estem be a nappaliba, ahol a többiek ültek és a híreket nézték. Az időjárás jelentés szerint viharos napoknak nézünk elébe, lehetőleg ne mozduljunk ki otthonról. Nagyszerű, nagyon úgy fest, hogy egy időre össze leszek zárva a fiúkkal.

A lépcső felé vettem az irányt és meg sem álltam egészen a fürdőszobáig. Belépve az aprócska helyiségbe rögtön bezártam magam mögött az ajtót, majd halkan felsóhajtottam, ahogy a párás levegő elérte az arcomat. Ledobáltam ázott ruháim, behajítottam őket a szennyesbe és beálltam a zuhany alá. A forró cseppek gyorsan szánkáztak végig kihűlt testemen, szinte égették bőrömet, de nem foglalkoztam a kellemetlen érzéssel. Hosszú percekig áztattam magam, míg végül komótos mozdulatokkal kikászálódtam a vízsugár alól. Átdörzsöltem testem egy törülközővel, majd egy kényelmes itthoni ruhát felkapva kiléptem a fürdőből. Alig tettem pár lépést, mikor hirtelen egy erős mellkasba ütköztem. Karjai azonnal elkaptak, még mielőtt elestem volna. Meglepetten pislogtam fel Niall kissé bosszús arcára, majd meg találva az egyensúlyom hátrálni kezdtem.  

- Jól vagy? – vontam fel a szemöldököm.

- Beszélnünk kell – morogta, azzal berántott a szemközti szobába.

A szél vadul csapkodta a nyitott ablakot, miközben az eső már a párkányt verdeste. Niall szó nélkül odalépett és határozott mozdulatokkal becsukta azt. Gyorsan körbepillantottam a sötét helyiségben, ha minden igaz az ő szobájában voltunk. Legalábbis a rendetlenség és az ágy körül heverő kajamaradékok erre engedtek következtetni. Megszeppenve néztem vissza gondterhelt arcára, szokatlanul nyugtalan volt.

- Mi a baj?

Nagyokat sóhajtozott, idegesen járkált körbe-körbe. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait.

- Nem tudom hogy kezdjek hozzá, anélkül, hogy félreértenéd…

Kíváncsian vártam a folytatást, most már tényleg teljesen összezavart a viselkedésével. Vett egy nagy levegőt, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.

- Nem akarom, hogy bármi közöd is legyen Harryhez – hadarta le egy szuszra.

 Hitetlenül pislogtam párat, vártam mikor kezd el nevetni ezen az egészen, hogy azt mondja csak viccel és menjek nyugodtan a dolgomra. De ez nem történt meg. Niall pillantása továbbra is komoly maradt, feszülten várta a reakciómat.

- Miért?

- Mert ő nem hozzád való. Nem akarom, hogy a bandából bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerülj.

Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az indulataim, s noha valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy igaza van, most mégis nagyon dühített atyáskodása.

- Engem nem érdekel, hogy te mit akarsz – feleltem ridegen.

Nem lepte meg hangulatváltozásom, csak egy lemondó sóhajjal díjazta szavaim.

- Csak neked akarok jót… Nem szeretném, ha te is belekeverednél ebbe az életbe.

- Ebbe neked nincs beleszólásod.

- Már hogy ne lenne! – csattant fel idegesen.

Rezzenéstelen arccal vártam, hogy lecsillapodjon egy kicsit, de minden egyes eltelt másodperc csak fokozta idegességét. Egyre cifrább dolgokat kiabált a fejemhez, amivel csak még inkább feszegette a türelmem határát. Nem akartam, hogy beleszóljon az életembe, ne hozzon helyettem döntéseket. Ne érezze úgy, hogy a védelmére szorulok. Semmit nem tud rólam, nem ismer.

- A fenébe is, csak azt szeretném, ha normális életed lehetne! – mordult rám elkeseredetten.

Pár lépésnyire állt tőlem, arcán felváltva hadakozott a féltés és az elfojtott harag. Szívem szerint most kifutottam volna a szobából, el vádló tekintete elől, de nem tehettem. Az csak egy újabb bizonyíték lett volna számára arról, milyen gyenge is vagyok valójában.

- Mondtam már, hogy nem érdekel, te mit akarsz. Ez az én életem! – kiabáltam vissza.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elszakadt nála az a bizonyos cérna. Hangosan szitkozódni kezdett, meg sem próbálta leplezni dühét. Hirtelen közelebb lépett hozzám és egy határozott ütést mért a falba, közvetlen mellettem. Összerezzentem, de nem hátráltam meg. Az elfojtott feszültség folyamatosan tüzelte az indulataim, a kezdeti bizonytalanságomnak már nyoma sem volt. Felszisszent, ahogy megroppantak csontjai, de nem foglalkozott vele. Feltépte az ajtót, majd amint kiviharzott a szobából be is csapta azt.

Itt hagyott, egyedül a gondolataimmal, az érzéseimmel. Most először éreztem azt, hogy többé már rá sem számíthatok.