1. fejezet - Te meg ki vagy?

Meg is hoztam az első fejezetet, ami hozzám képest nagyon hosszúra sikeredett. Remélem, nem bánjátok:D Nem sok hozzáfűzni valóm, de annyit még elárulnék, hogy ennek a résznek nincs sok köze a prológushoz. Annak majd csak a későbbiekben lesz jelentősége. Ez most csak egy ilyen bevezető. Na, nem is mondok többet. Olvassátok! És kérlek, hagyjatok valami visszajelzést is!

Csók.xxx.

Első fejezet – Te meg ki vagy?
Rachel szemszöge

Idegesen mászkáltam fel-alá, figyelmem az előttem lévő hatalmas házra irányult. A fák takarásában álltam, így nem láthattak a kamerák. Életem egyik legnehezebb feladatát vállaltam most magamra, és szerintem örökké bánni fogom ezt a döntést. Hosszú és gyötrelmes élet vár rám, ha elrontom.

Apám egy celebekkel foglalkozó tévéműsornál dolgozik, úgynevezett paparazziként. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az asszisztenseként a segítségére legyek a húzósabb ügyeknél. Tizennyolc évesen elmondhatom magamról, hogy több sztár lakásában jártam, mint ahányat ismerek. Általában könnyedén bejutok, szinte bárhova, épp elég kreativitással áldott meg az élet. Bár voltak azért elég kockázatos ügyeim, végül mindig sikerült elvégeznem a rám bízott feladatot. A mostani viszont egészen más… Be kell férkőznöm a One Direction életébe, ami valljuk be, nem lesz könnyűfeladat.

Nem kaptam konkrét utasítást apámtól, csupán annyit kért, hogy próbáljak meg valamit kideríteni, ami elmegy egy címlap sztorinak. Vettem egy nagy levegőt, még egyszer átgondoltam a tervemet, majd kiléptem a fák takarásából és magabiztos léptekkel megindultam a bejárat felé. Útközben levettem a kabátom és bedobtam egy bokor mögé, ahonnan később kivehetem. Megálltam az ajtó előtt, kezemet felemeltem, hezitáltam egy kicsit. Ez lesz a „karrierem” fénypontja, feltéve, ha sikerül. Ha viszont nem… nos, arra egyenlőre nem akarok gondolni. Sóhajtottam egyet, megigazítottam a ruhám, majd most vagy soha alapon bekopogtam.

Idegesen toporzékoltam az ajtó előtt, kezdtem azt hinni, hogy már ki se nyitják, mikor egy magas, öltönyös pasassal találtam szembe magam. Hevesen vitatkozott valakivel telefonon, miközben arrébb lépett, ezzel beinvitálva a házba.

- Intézd el – morogta, majd kinyomta a készüléket és becsapta mögöttem az ajtót. Összerezzentem, félve néztem fel a mogorva férfi arcára. Vonásai megenyhültek, ahogy végignézett rajtam. Két ujjával az orrnyergét masszírozta, miközben nagyokat sóhajtott. Stresszes munkája lehet…

- Biztos te vagy a házvezető segédje. Erre gyere – mondta valamivel nyugodtabban, majd elindult a folyosón. Mi van? Milyen házvezető? Lepillantottam a ruhámra és rögtön kapcsoltam. El is felejtettem, hogy takarítóként jöttem ide. Megráztam a fejem, rendeztem a gondolataim és utána siettem.

Tátott szájjal mentem végig a hosszú folyosón. A falat mindenféle díjak, albumborítók, aranylemezek és közös képek díszítették. Nem is rossz…

- Mi a neved? – kérdezte, mikor megálltunk egy ajtó előtt.

- Rachel Grey – feleltem. Bólintott, majd lenyomta a kilincset.

Egy tágas helyiségbe léptünk be, a berendezésből ítélve a konyha lehetett. A falak fehérek voltak, de a bútoroknál a sötétebb színek domináltak. Jól nézett ki, tetszett.

A pultnál egy idősebb nő állt és a tányérokat rendezgette. A férfi ellépett mellőlem, biccentett neki, majd intett nekem, hogy menjek oda. Félénken megálltam előtte és kezet nyújtottam. Kedvesen rám mosolygott és elfogadta a gesztust.

- Anastasia vagyok, de szólíts csak Ananak. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Rachel, szintén – mosolyogtam rá.

Hangos pityegésre figyeltünk fel, mindketten a férfira néztünk, aki fújtatva húzta elő a telefonját a zsebéből. Összeráncolt szemöldökkel bámulta a kijelzőt, majd felvette a mogorva arckifejezését, amivel fogadott és az ajtó felé indult.

- Ana, kérlek, vezesd körbe! Ő lesz a segéded – szólt vissza, még mielőtt eltűnt volna a sötét folyosón. Értetlenül bámultam utána, Ana halkan kuncogni kezdett mellettem.

- Ez mindig ilyen feszült?

- Ne foglalkozz vele, Paul már csak ilyen.

Hmm. Szóval Paul a neve, megjegyzem. Ana elpakolta azt a pár tányért, ami még ott volt előtte, majd előhúzott egy kis noteszt a zsebéből és gondterhelt arccal lapozgatni kezdte.

- Ne haragudj, de most el kell mennem. Megtennéd, hogy kicsit rendbe teszed a konyhát? Nekem már nincs rá időm. Ne aggódj, a fiúk nincsenek itthon, nem fognak zavarni.

Bólintottam, majd miután biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz ő is elment. Ez gyorsan ment. Alig vagyok itt negyedórája, máris egyedül hagytak ebben a hatalmas házban. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy körülnézek, hátha találok valamit, de rögtön el is vetettem az ötletet. Kitudja, mikor toppan be valaki, nem kéne már rögtön az elején lelepleződni. Így hát kezembe vettem egy rongyot és kötelesség tudóan törölgetni kezdtem a pultot.

***

Fáradtan rogytam le az egyik székre és elégedetten néztem végig a konyhán. Alig egy óra alatt minden létező dolgot elpakoltam, lemostam, letöröltem stb… A hasam korogni kezdett, jelezve ezzel, hogy már elég rég volt reggel, nem ártana ennem valamit. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Gyorsan körbenéztem a folyosón, hogy biztos egyedül vagyok-e. Mikor nem hallottam semmilyen gyanús hangot visszamentem. Megálltam a hatalmas hűtő előtt, miközben azon gondolkoztam, hogy mennyi időm van elkészíteni és megenni egy egyszerű szendvicset. Nem akartam pofátlannak tűnni. Még nem ismerek itt senkit, de rögtön felfalom a fél hűtőt. Egy határozott mozdulattal kinyitottam, kivettem minden hozzávalót és rekordsebességgel összedobtam egy sonkás szendvicset.

Nyugodtan falatozgattam, jól esett végre enni valamit. Egész megfeledkeztem róla, hogy nem otthon vagyok, egyik lábamat feltettem az előttem lévő székre és kényelmesen hátradőltem. Csend volt, az óra egyenletes kattogásán kívül nem lehetett mást hallani. Sietnem kéne, minél előbb a bizalmukba kell férkőznöm. Fogalmam sincs, mennyi időm van, erről még beszélnem kell apámmal.

Az ajtó nyikorgására kaptam fel a fejem. Egy szőke srác állt velem szemben, szatyrokkal a kezében. Elkerekedett szemei köztem és a kezemben tartott szendvics között cikázott. Gyorsan felpattantam, kezemet a hátam mögé tettem, elrejtve ezzel az ebédemet.

- Te meg ki vagy?

- Én öhm… - kezdtem bele a magyarázkodásba, de teljesen kiestem a szerepemből. A srác csak értetlen tekintettel bámult rám és várta a válaszom. Köhögéssel próbáltam leplezni a zavarodottságom, szabad kezemmel megigazítottam a hajam és megpróbáltam a magabiztos énemet előkeresni.

- Rachel Grey. Házvezető segéd.             

Gyanakvóan nézett végig rajtam, majd végül megvonta a vállát és az asztal felé indult. Hanyagul ledobta rá a zacskókat és felém fordult.

- Csináltál nekem is? – értetlenül néztem rá. – Szendvicset.

Előhúztam a kezem és a megmaradt ebédemet kezdtem tanulmányozni.

- Nem, de ha gondolod, ezt neked adom – nyújtottam felé. Szemei rögtön felcsillantak, mosolyogva vette el és elmormolt egy gyors „köszi”-t. Pillanatok alatt eltűntette, elégedetten simított végig a hasán. Megfordult és a hűtő elé lépett.

- Egyébként Niall vagyok – mormogta, miközben felsőtestével teljesen eltűnt az ajtaja mögött.

- Rachel.

Sorban pakolta ki a különféle ételeket a pultra. Elképedve néztem, ahogy lassan a teljes tartalmát előszedi. Mikor nem maradt több hely csalódottan elhúzta a száját és kelletlenül ellépett tőle. Feltűrte pulcsijának ujját és gyerekes lelkesedéssel kezdte egymásra pakolni a hozzávalókat.

- Nem mondod, hogy ezt mind megeszed… - rökönyödtem meg. Egy pillanatra felnézett, majd döbbent arcomat látva elnevette magát.

- Dehogynem. Segítesz? – Nagyokat pislogtam rá, undorodva figyeltem, ahogy a nutellás kenyérre rádobálja a paprikát. Nevetve megráztam a fejem, majd odaálltam mellé és a paradicsomokat kezdtem el szeletelni.

***

- Istenem, meghalok – nyöszörögtem a hasamat szorongatva. Fejenként legyűrtünk 3-3 ételnek csúfolt, gyomorforgató valamit. Vissza se merek emlékezni mi minden volt benne. Niall hangosan nevetett mellettem és az ujjait nyalogatta. Nem értem, hogy ő mitől bírja ilyen jól.

- Nem nevet, együtt érez – vágtam hozzá az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami jelen esetben egy kanál volt. A fém hangos csattanással esett le a csempére, amitől a szőke még jobban nevetni kezdett. – Soha, ismétlem, soha többet nem fogadok veled!

- Miért? Szerintem vicces volt – vigyorgott rám, mélykék szemei játékosan csillogtak. Egyik kezemmel szórakozottan összeborzoltam a haját.

- Örülök, ha legalább te jól szórakoztál.

Fájdalmas tekintettel néztem körbe a helyiségben, ahol alig egy órával ezelőtt még rend volt. Koszos tányérok, evőeszközök, ételmaradékok voltak szanaszét dobálva. Nagyot sóhajtva döntöttem hátra a fejem és próbáltam minden maradék erőmet összeszedni. Lecsúsztam a székről, lassan csoszogtam a takarítószerek felé. Megfogtam egy rongyot és világfájdalmas fejjel törölgetni kezdtem a pultot. Niall értetlen fejjel figyelte minden mozdulatomat.

- Mit csinálsz?

- Takarítok. Miért, minek látszik? – kérdeztem vissza, fel sem nézve. Többször is körbenézett mielőtt újra megszólalt volna.

- De hát miért?

Most rajtam volt a sor, hogy direkt a leghülyébbeknek tartogatott nézésemmel meredjek rá. Egyik kezemmel a pulton támaszkodtam, másikkal az előttem heverő szemétkupacra mutattam.

- Azért fiam, mert ha Ana hazaér és meglátja mit műveltünk sikítva rohan ki a világból.

- Ugyan, látott ő már rosszabbat is – legyintett. – De, ha mindenképp takarítani akarsz, akkor segítek.

Leugrott a székről, megragadta a sarokban heverő seprűt és a maga ügyetlen stílusában megpróbálta eltűntetni a morzsákat. Hálásan pillantottam rá, majd folytattam a pult törölgetését.

Már besötétedett mire végeztünk, fáradtan csúsztunk le a fal mentén és nagyokat sóhajtoztunk. Próbáltunk sietni, de még így is majdnem két órát vett igénybe, mire újra tisztává varázsoltuk a konyhát. Niall fészkelődni kezdett mellettem, kíváncsian figyeltem, ahogy nagy kezeivel a zsebében kutatott. Diadalmas mosolyra húzta ajkait és előrántott egy elég megviselt állapotban lévő csokit. Lehámozta róla a papírját, félbetörte, majd odanyújtotta az egyik felét. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, nyöszörögve toltam el kezét az orrom elől.

- Aranyos vagy, de most rá sem bírok nézni. Kész csoda, hogy még nem jött ki belőlem, amit délután ettünk.

Nevetve megvonta a vállát és már el is tűntette mindkét felét. Hihetetlen milyen gyomra van a srácnak. Afrika féléves élelmiszeradagját képes lenne legyűrni egy óra alatt.

- Köszönöm, hogy segítettél. Rendes volt tőled – motyogtam magam elé meredve. Felé fordítottam a fejem és megeresztettem egy halvány mosolyt. Nagy, kék szemeivel barátságosan figyelte az arcomat. Azt hiszem megkedveltem…

- Ez csak természetes – mondta, miközben finoman belebokszolt a vállamba.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Fészkelődtem egy kicsit, mire nagy nehezen ki tudtam rángatni a szűk zsebemből. Apu írt, hogy siessek haza, nem szeretné, ha sokáig itt lennék.

- Megmutatod, merre tudok kijutni a házból? Félő, hogy egyedül eltévedek – fordultam a szőke felé.

- Menned kell? Gyere, hazakísérlek – pattant fel, majd egyik kezét felém nyújtotta. Felhúzott maga mellé, leporoltuk a ruhánkat és mindketten az ajtó felé indultunk.

Ahogy kiléptünk a házból rögtön megcsapott a hideg, esti levegő. Idegesen harapdáltam az ajkam, mikor eszembe jutott, hogy a kabátomat még délelőtt behajítottam a bokorba. Jó, Niall sem teljesen normális, de hogy nézne már ki, ha kirángatnék az egyik tuja mögül egy kabátot? Nem, kizárt, inkább kapok tüdőgyulladást. Megdörzsöltem a felkaromat és próbáltam nem mutatni, hogy még a vér is megfagyott bennem. Határozott léptekkel indultam le a lépcsőn, meglepetten fordultam hátra mikor észrevettem, hogy Niall nem követ. Sőt, nem is állt a teraszon. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a nyitott ajtót, de a házban sötét volt, nem láttam semmit. Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, gyanakvóan néztem körbe, felkészülve arra, hogy bármikor előugorhat valahonnan. Egy madár repült fel mögöttem, mire ijedten ugrottam egyet. Megfordultam és az udvart kezdtem pásztázni. Komolyan, mintha egy elcsépelt horror filmbe lennék. Mindjárt jön az a jelenet, mikor elém ugrik egy vámpír aztán jól belém szeret. Vagy megharap… mindegy.

Hirtelen egy sötét anyag landolt a fejemen, mire ösztönösen hátralöktem a könyökömet. Fájdalmas nyögés követte mozdulatomat, gyorsan megfordultam és elképedve figyeltem az összegörnyedt szőkét.

- Mi a fenét csinálsz? A frászt hoztad rám, hülyegyerek – szidtam.

- Csak egy pulcsit hoztam, mert láttam, hogy fázol – nyöszörögte. Szavai hallatán megenyhültem, elnéző mosollyal segítettem fel. Megforgattam kezeim közt a puha anyagot. Egy egyszerű fekete kapucnis pulcsi volt, de elég melegnek tűnt. Ahogy belebújtam egy ismerős illat csapta meg az orromat. Nem Niallé volt, azt már felismerem… de akkor mégis kié lehet?

- Na, gyere te vadállat, menjünk mielőtt a fiúk hazaérnek.

***

Niall betartotta a szavát, egészen a kapunkig kísért, pedig rajta is csak egy vékony pulóver volt. Már készültem levenni a pulcsit, hogy visszaadhassam, mikor elkapta a kezemet.

- Hagyd csak, nekünk nincs rá szükségünk. Majd visszaadod máskor – mosolygott rám.

- Holnap találkozunk – intettem neki, majd figyeltem, ahogy elsétál.

Bent apám fogadott, aki már izgatottan várt a kanapén ücsörögve. Leültem mellé, felhúztam a lábam és kezemmel átkulcsoltam őket. Sóhajtottam, miközben államat a térdemen pihentettem.

- Hogy ment? – kérdezte látszólag közömbösen.

- Jól, kedves emberek.

Gondterhelt arccal nézett rám, megrázta a fejét mielőtt válaszolt volna.

- Ne felejtsd el, miért vagy ott.

Nem válaszoltam, mereven magam elé bámultam. Igen, pontosan tudom mi a feladatom. Ki kell használnom őket. De vajon képes leszek erre?