2. fejezet - Elvállalom

Sziasztok! Nem terveztem részt hozni, de mivel sokan kértétek megírtam tegnap este:) Nem lesz ez mindig így, most pár napig nem hiszem, hogy lesz időm írni. Addig kárpótlásul itt van ez. Nem vagyok vele elégedett, de ezt rátok bízom. A kommenteket és a véleményeket nagyon köszönöm, sok erőt adnak!:) Továbbá köszönöm a 8 rendszeres olvasót is! Nem gondoltam volna, hogy már az első rész után ennyien feliratkoztok!:)
Csók.xxx.

Sietős léptekkel haladtam a szemerkélő esőben, késésben voltam. Még nagyon korán volt, alig pár ember lézengett a kihalt utcákon. Kicsit ingerült voltam, amiért hajnalok hajnalán magukhoz rendeltek, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz.

Megálltam a hatalmas ház előtt, majd gyorsan körbenéztem. Mivel pár galambon kívül nem láttam senkit, odasiettem az egyik bokorhoz és feltűnésmentesen kirángattam belőle a kabátom. Kicsit sáros volt, de szerencsére szakadás nélkül megúszta. Belegyömöszöltem a táskámba, felsiettem a lépcsőn és bekopogtam.

Ijedten ugrottam hátra, mikor hirtelen kinyílt előttem az ajtó és egy bőszen vigyorgó, kócos barna sráccal találtam szembe magam. Mindössze egy rövidnadrág volt rajta, tekintetem elidőzött egy kicsit felsőtestén. Megráztam a fejem, és összehúzott szemöldökkel néztem fel az arcára.

- Bocs, de… bemehetnék?

Nagy szemei kíváncsian csillogtak, ahogy végignézett rajtam. Egy egyszerű fekete farmer volt rajtam, szürke, bélelt pulcsival. Hajamat felkötöttem és egy vékony hajpánttal hátrafogtam. Semmi extra, de legalább nem úgy néztem ki, mint egy szakadt hajléktalan. A srác közelebb lépett hozzám, megszagolt (?), én meg lassan úgy éreztem magam, mintha egy állatkertbe lennék. Miután alaposan körbeszimatolt, visszalépett az ajtóhoz. Szóra nyitotta a száját, de egy bentről jövő mély üvöltés félbeszakította.

- Niall, ha elkaplak a szart is kiverem belőled! Add vissza a telefonom!

Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, lábujjhegyre állva próbáltam átnézni a válla felett. A következő pillanatban, Niall tűnt fel a folyosón és röhögve rohanni kezdett felénk. Gyorsan félreugrottunk az útból, mielőtt mindkettőnket felborította volna.

- Szia Rachel! – kiabált vissza, már a fák közül.

Elkerekedett szemekkel fordultam a srác felé, aki már a könnyeit törölgette a nevetéstől. Egyik kezemmel a hajamba túrtam és hangosan felsóhajtottam. Atyaég…

Megköszörültem a torkomat, hátha ezzel fel tudom hívni magamra a figyelmet. Bevált, pislogott párat, majd mosolyogva rám nézett.

- Bocsi, még be sem mutatkoztam. Louis vagyok – nyújtotta oda kezét.

- Rachel – ráztam meg.

- Menj csak be, én addig elkapom ezt az idiótát – mondta, s azzal ott is hagyott.

Lassan haladtam egyre beljebb, felkészülve rá, hogy bármikor kiugorhat elém egy őrjöngő idióta. Bepillantottam a konyhába, de nem volt bent senki, így tovább mentem. Csörömpölést hallottam a folyosó végéről. Óvatos léptekkel közeledtem, magamban gyorsan elmormoltam pár önvédelmi fogást. A táskámat letettem az egyik sarokba, kivettem belőle az esernyőmet és azt magam elé tartva közeledtem a hang forrása felé. Vettem egy nagy levegőt, majd hirtelen beléptem.

Egy sötét hajú srác guggolt az egyik asztal mellett és hangosan szitkozódva szedegette össze a földre esett apróságokat. Értetlen fejjel figyeltem, falnak támasztottam a „fegyverem”, majd közelebb sétáltam hozzá. Mikor meghallotta a cipőm kopogását, idegesen felnézett. Többször, egymás után végignézett rajtam, majd felállt. Tekintetéből zavarodottságot tudtam kiolvasni, ahogy arcomat fürkészte. Ez a zöld szempár… mintha már láttam volna valahol.

- Ki vagy te? – kérdezte halk, rekedtes hangján.

Villámcsapásként ért a felismerés. Ez a hang, ez az illat, ezek a szemek… Hirtelen beugrott minden. Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Lassan hátrálni kezdtem, remélve, hogy elfuthatok, de pár lépés után nekiütköztem valakinek.

- Hé, Rachel. Mi a helyzet? – vigyorgott rám Niall.

Félve pillantottam fel a göndör hajú srácra, aki összeráncolt szemöldökkel bámult rám. Pár percig némán figyelt, majd hirtelen elkerekedtek a szemei és a zavarodottság helyét átvette a döbbenet. Tudtam, hogy ő is felismert.

- Rachel? Te vagy az? – hangja bizonytalanul csengett, ahogy tett pár lépést felénk.

Niall értetlenül kapkodta köztünk a fejét. Nem tudta, hogy kezelje ezt a helyzetet.

- Ismeritek egymást? – tette fel azt a kérdést, amitől a legjobban féltem.

- Igen! – vágta rá.

- Nem! – kiáltottam vele egyszerre.

Könyörgően néztem rá, megpróbáltam észrevétlenül megrázni a fejem, de ő csak kitartóan szemezett velem. Tökéletesen tisztába volt vele, mit szeretnék és biztos voltam benne, hogy nem fogja tartani a száját.

- Ne haragudj, de ki kell mennem egy kicsit – mondtam, majd Niallt arrébb tolva kisiettem.

Még hallottam, ahogy a szőke hangosan nevet és visszaadja Harrynek a telefonját, aztán becsukódott mögöttem az ajtó.

***

Az eső már elállt, de a hideg szél miatt nem sokan voltak kint az utcákon. Egy közeli park padjára ültem le, lassan fújtam ki a cigi füstjét, miközben az előttem csipegető madarakat figyeltem. Nem szokásom cigizni, de most jól esett. Megnyugtatott.

Nem engedhetem, hogy kiderüljön ez az egész. Túl kockázatosan lenne, nem bízom meg benne. Ha rájön, hogy tényleg én voltam tuti elmondja a fiúknak, vagy akár a médiának. Azért mentem oda, hogy rájöjjek a titkaikra, nem fordítva. Életemben, egyszer vagyok igazán részeg, akkor is egy ilyen szerencsétlennel gabalyodok össze.

Arcomat a kezembe temettem és fáradtan felsóhajtottam. Ki kell találnom valamit… ha ő nem hajlandó felejteni, majd megteszem én. Az órámra néztem, már elmúlt kilenc. Feltápászkodtam a padról, összehúztam magamon a kabátot és sietős léptekkel indultam visszafelé.

***

Mikor beléptem a házba újabb ismeretlen emberbe ütköztem bele. Tátott szájjal néztem végig az előttem álló, kócos, görög félistenre. Egyik kezével beletúrt a hajába és egy csábos mosolyt villantott felém. Idióta vigyor ült ki az arcomra és éreztem, hogy kezdek elpirulni.

- Szia, Zayn vagyok – nyújtotta felém lazán a kezét.

Még mindig teljesen kábán ráztam meg, és hirtelen a nevem is elfelejtettem. Megráztam a fejem, hátha így sikerül rendezni a gondolataim.

- Izé… Rachel.

- Hé, szállsz le róla! Ő az én barátom – kiáltott oda a nappaliból szőke haverom.

Zayn kérdőn nézett rám, mire nevetve megráztam a fejem. Mindketten odamentünk hozzá és lehuppantunk mellé a kanapéra. A fiúk rögtön lecsaptak a tévé előtt heverő játékkonzolokra és azon veszekedtek melyik játékkal játszanak. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy hangosan ordítoznak egymással közben. Néha az az érzésem, hogy dadusként vagyok itt.

A játékot végül Zayn nyerte, aki a győztesek önelégült vigyorával nézett körbe. Finoman vállon veregettem, megdicsértem, majd a duzzogó Niall felé fordultam.

- Gyere, sétáljunk egyet.

Mikor Zayn észrevette, hogy felállunk Liamnek kezdett el üvölteni. A srác ijedten szaladt le a lépcsőn, szerencsétlen azt hitte valami baj van. Mikor mosolyogva felé nyújtották a játékkonzolt, megenyhültek vonásai. Gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd leült Zayn mellé és mindketten belemerültek a játékba. Karon ragadtam szőke barátomat és az udvar felé kezdtem húzni.

***

Csendben sétáltunk egymás mellett. A srácoknak hatalmas kertjük volt, mint egy kisebb park. Niallel az egyik padra ültünk le, mindketten szótlanul meredtünk magunk elé. Tudtam, hogy majd megöli a kíváncsiság, de nem mert rákérdezni a Harrys incidensre. Pedig kíváncsi vagyok ő milyen mesét adott be neki.

- Kérdezd meg nyugodtan, tudom, hogy érdekel.

- Miről beszélsz? – fordult felém, miközben felvette a tipikus értetlen arckifejezését.

- Érdekel mi történt köztem és Harry között, nem? – bólintott. – Nos, ami azt illeti, engem is. Fogalmam sincs, mi baja van, még sosem találkoztam vele – hazudtam.

Mereven magam elé bámultam, még véletlenül sem akartam a szemébe nézni. Nem ez volt az első eset, hogy hazudnom kellett, de most más volt. Niallre barátomként gondoltam és rossz érzéssel töltött el, hogy átverem, de nem kockáztathatok. Senki sem tudhatja meg, hogy bármilyen közöm van Harryhez.

- Ő mondott valamit? – kérdeztem, mikor láttam rajta, hogy nem tervez megszólalni.

- Nem, kérte is, hogy ne faggassuk róla – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. – Nézd, Harrynek elég zűrös nő ügyei voltak. Ne rágd magad ezen, biztos csak félreértés volt.

Hálásan pillantottam rá, kedvesen mosolygott, majd vállamnál fogva magához húzott. Ó, drága Niall, ha tudnád, miért vagyok itt… Egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy nem leszek képes kihasználni őket. Viszont apámat sem hagyhatom cserben, számít rám. A fenébe is…

***

Mindannyian a konyhában lévő asztal körül ültünk és türelmetlenül vártuk, hogy Paul végre letegye a telefont és elmondja, mit akar. Niall és Ana között foglaltam helyet, velem szemben Zayn ült, két oldalán Louis és Harry. Liam pedig az asztal végéből figyelte az eseményeket. Úgy bő 10 perc múlva, Paul nagy nehezen befejezte a társalgást és sokatmondó pillantással fordult felénk.

- Lenne egy bejelenteni valóm – csapta össze a tenyerét.

- Tudjuk – vágták rá kórusban a fiúk, mire Anaval elmosolyodtunk.

Paul csak rosszallón rázta a fejét, majd ismét beszélni kezdett.

- Ana szabadságra megy, de… - folytatta volna, de mi nem hagytuk. Mindenki azonnal az említett személy felé fordult és kérdésekkel kezdték bombázni. Szegény csak kapkodta köztünk a fejét és hirtelen azt se tudta melyikre válaszoljon.

- Befejezhetem? – üvöltötte el magát Paul.

Mindenki ijedten rebbent szét és szó nélkül felé fordultunk.

- Szóval. Ana holnap elmegy, de kell valaki a helyére. Erről szerettem volna most beszélni – folytatta valamivel nyugodtabban, majd felém fordult. – Mivel Ana itt lakott, van most egy felesleges szobánk. Meg szeretnélek kérni rá, hogy költözz ide egy időre.

Az állam hatalmas koppanással ért földet és hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. Mindenki kedvesen mosolyogott, de én csak két arcot figyeltem. Niall csillogó szemeivel nézett rám, láttam rajta, hogy örül a hírnek. Harry viszont… a kezdeti döbbenetét felváltotta bosszúság. Kezével eltakarta a szemeit és halkan szitkozódott.

Magamban mérlegeltem a lehetőségeimet. Éjjel nappal a srácokkal lehetnék, szinte mindent megtudnék róluk és nekem pont erre van szükségem. Még egyszer végignéztem a társaságon, majd a türelmesen várakozó Paul felé fordultam.

- Rendben, elvállalom.