13. fejezet - Megpróbálhatom

Hát sziasztok! Igen, tudom. Szégyellem magam, ezer éve nem adtam életjelet, de higgyétek el tényleg ez az első nap, hogy nem kell mennem sehova. Mindegy, nem szeretnék magyarázkodni. Itt vagyok, és most már megpróbálom rendszeresebben hozni a részeket.
Ez most elég összecsapott lett, de már tényleg nem akartam tovább húzni. Remélem azért olvasható.
Btw.: Kövessetek Bloglovin is!:) http://www.bloglovin.com/blog/8553699/do-you-remember-me
*remélem jól linkeltem, még nem igazán vágom mit kell itt csinálni*:D
Csók.xxx.

Tizenharmadik fejezet – Megpróbálhatom

Monoton lassúsággal teltek a napok, minden olyan kedvetlen és egyhangú volt. Niallel az utóbbi kis incidensünk óta nem igazán beszéltünk. Köszöntünk, ha úgy adódott, de amikor csak lehetőségünk nyílt rá messze elkerültük a másikat. Én haragudtam rá, amiért nem képes megérteni, mit szeretnék, míg ő makacsul ragaszkodott az álláspontjához. Sehogy sem sikerült közös nevezőre jutnunk, és ez a többieknek is kezdett szemet szúrni. Bár meglepő módon mindenki nagyon korrekt volt, nem kérdezősködtek, csak csendben figyelték az eseményeket.

Harryvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondhatni barátok lettünk. Besegített a takarításban, elfuvarozott a szerkesztőségbe, vagy ha épp mindketten ráértünk, elmentünk valahova kávézni. Mindannak ellenére mennyire megkedveltem az utóbbi időben, képtelen voltam leküzdeni a lelkiismeretem, ami folyton azt diktálta belém, milyen álszent vagyok. Tudtam, hogy mindannyijukat megvezetem, mégis valamiért Harry miatt aggódtam a leginkább. Féltem, mi lesz, ha rájön mit műveltem velük. Vele. Már ezerszer elátkoztam magam, amiért anno hazudtam neki. Így utólag visszagondolva, már nem is látom értelmét. Talán csak attól féltem, hogy ha megtudja milyen könnyen odaadtam magam egy – akkor még – vadidegen srácnak, más szemmel fog nézni rám. Féltem, hogy megvet majd, esetleg beszámol a médiának is a kis afférunkról. Bár ez rá is rossz fényt vetne, mégis úgy éreztem ezzel sakkban tudna tartani. Most már ez sem érdekelt, de nem akartam felhozni a témát. Azzal, hogy hazudtam neki végleg elvágtam magam nála.

A műsor közben folytatódott, a fiúk lázasan próbálták kideríteni, vajon ki adja le a drótot minden héten a csatornának, de hiába minden erőfeszítésük, nem tudtak rájönni. Továbbra is meghúzódtam a háttérben és igyekeztem a lehető legdiszkrétebben végezni a munkám. Niall sikeresen elűzte mindenkiből a gyanút, mégis úgy éreztem, hogy egy kétkedő szempár mindig figyelemmel kíséri mozdulataim. Liam mindig is tartózkodóan viselkedett velem, de az utóbbi időben, mintha még bizalmatlanabb lenne. Megértem, egy rossz szavam se lehet rá, mégis feszélyezett, hogy őt nem sikerült az olcsó trükkjeimmel átverni.

Futólépésben igyekeztem a stúdió magas épülete felé. Apám telefonált, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek be. Fejlemények vannak. Hangosan szuszogva léptem be az előcsarnokba, intettem egyet a portásnak, aki időközben jó barátom lett, majd a lifthez siettem. Rekord sebességgel értem fel az emeletre, épp csak annyi időm volt, hogy kifújjam magam és ne tűnjek annyira csapzottnak. Két rövid kopogás után, már hallottam is, ahogy egy ismerős hang beljebb invitál. A teremben elég különös látvány fogadott. A legtöbben Lucas köré tömörültek és halkan nevetgélve diskuráltak valamiről. Tekintetemmel apámat kerestem, remélvén, hogy meg tudja magyarázni, mire ez a nagy felhajtás. Az asztal szélső felében találtam meg, szokásos helyén ücsörgött és egykedvűen bámulta a nyüzsgő embereket.

- Mi a helyzet? – ültem le a mellette lévő székre.

- Mindjárt meglátod – súgta, majd Lucas felé intett, aki próbált mindenkit a helyére küldeni.

Szépen lassan mindenki megtalálta a helyét és izgatott csillogással a szemükben várták, hogy főnökük beszélni kezdjen. Ahogy körbenéztem eléggé megosztónak éreztem a hozzáállásukat. A lányok javarészt a szájukat húzogatták és látványosan igyekeztek nem törődőnek tűnni, míg a srácok túlzottan lelkesnek tűntek. Apám finoman oldalba bökött, mire én is előre felé kezdtem pislogni. Lucas magas alakja mögül kilépett egy új arc, akit eddig még nem, hogy a szerkesztőségben, de még Londonban sem láttam. Barna haja elegáns kontyba volt tűzve, kiemelve ezzel arcának finom vonásait. Nem vitte túlzásba a sminkelést, épp csak annyira, hogy még természetesnek tűnjön. Szemtelenül feszes nadrágban, és egy mély dekoltázsú felsőben feszített Lucas mellett, miközben megvető tekintettel pásztázta a társaságot. Nem úgy tűnt, mint akit zavar ez a nagy figyelem, kifejezetten magabiztosnak tűnt.

- Szeretném bemutatni az unokahúgom, Alison Evanst.

Csend. Senki sem szólt semmit, mindenki próbáltam mérlegelni magára nézve mit jelent egy új ember megjelenése. Nyilván nem haverkodni jött ide.

- Rachel – fordult felém Lucas, mire összerezzentem egy pillanatra. – Alison szeretne egy nap a nyomdokaimba lépni, épp ezért idehívtam, hogy kicsit belekóstolhasson a média világába. Szeretném, ha egy időre a szárnyaid alá vennéd és megtanítanád pár dologra. Biztos vagyok benne, hogy remekül ki fogtok jönni, Alison igazán jól tud asszisztálni.

Éreztem, hogy a szám egy hitetlenkedő mosolyra görbül, de elnyomtam magamban a feltörni készülő nevetést és csak egy megadó bólintással nyugtáztam döntését. Tekintetem a lány arcára vándorolt, szigorú vonásai megkeményedtek, ahogy egy pillanatra összenéztünk. Felálltam, majd kecses mozdulatokkal elé sétáltam, kezet nyújtottam felé.

- Rachel Grey, örülök a találkozásnak.

Hezitált egy kicsit, míg végül határozottan megrázta a kezem és még egyszer elismételte a nevét. Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, mire rögtön visszahúzta azt és gyanakvóan méregetni kezdett. Csak úgy sugárzott belőle a bizalmatlanság, minden mozdulatával éreztette velem mennyire nincs ínyére a közös munka gondolata. Bevallom, én sem rajongtam az ötletért. Megvannak a magam problémáim is, semmi szükségem rá, hogy egy makacs, idegen lányt szelídítgessek.

- Jó, figyelj, nekem most mennem kell. Gondolom, később úgyis találkozunk – morogtam, majd meg sem várva a reakcióját kiviharoztam a teremből.

Nincs nekem ilyenekre időm, pesztrálja őt, aki akarja, van jobb dolgom is.

***

Hazafelé már közel sem siettem annyira, komótosan ballagtam a kihalt utcákon és magamban ezer féleképen elátkoztam Alisont, amiért egy halom fejtörést okozott nekem váratlan megjelenésével. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem merre megyek, egy éles fékcsikorgásra eszméltem csak fel, közvetlen mellettem. Döbbentem fordultam az alig pár centire lévő fekete kocsi felé, nem tudtam hirtelen, hogy reagáljak.

- Rachel? – kiabált egy ismerős hang.

Annyi időm sem volt, hogy összeszedjem magam egy kicsit, Harry már ott is termett mellettem és karját lazán átdobva a vállamon a kocsihoz támogatott.

- Mi a fenét művelsz, te idióta? Hol járt az eszed? – rivallt rám, mikor beült mellém.

- Elgondolkoztam, sajnálom – motyogtam az orrom elé.

Hangosan fújtatott egy ideig, majd mikor látta rajtam, hogy most hiába dorgálna meg, indított.

- Legközelebb figyelj jobban. Tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne csapjalak el – mondta halkan.

Csak egy erőtlen bólintásra telt, az előbbi haragom Alison iránt pillanatok alatt elszállt, helyét átvette a biztonságérzet és a nyugalom. Harry közelsége mindig is megnyugtatott, képes volt a puszta jelenlétével elűzni a gondjaim egy kis időre.

- Mit kerestél erre? – kérdezett rá hirtelen.

- Dolgom volt – vágtam rá.

Elfordította tekintetét az útról, és egy röpke pillanatig engem tűntetett ki figyelmével, majd mikor semmit nem tudott leolvasni kifejezéstelen arcomról visszafordult. Homlokomat az ablaküvegnek döntöttem és úgy bámultam az elsuhanó tájat. Fáradt voltam, pedig még várt rám egy kimerítő beszélgetés apámmal, amiért csak úgy leléptem.

- Tudod, szeretném, ha kibékülnétek Niallel – kezdte halkan. – Rossz látni, hogy mindketten így ódzkodtok a másiktól.

Halk sóhajjal díjaztam, hogy felhozott még egy problémát, ami megoldásra vár. Igaza volt, nekem is hiányzott már a barátom, mégsem voltam képes lépéseket tenni az ügy érdekében.

- Megpróbálhatom – suttogtam végül.

12. fejezet - Az én életem

Na sziasztok drága olvasóim!:) Sajnálom, hogy ilyen sokat csúsztam a résszel. Akik benne vannak a csoportban, azok tudják, hogy egész hétvégén nem voltam itthon, hétköznap pedig elég nehézkesen tudok írni. Hiába utolsó előtti hét, még hátravannak a lezárások, amire bizony készülni kell:D Most hétvégén megint nem leszek, szóval szerintem legközelebb majd csak jövőhét közepén várható a folytatás. Sajnálom, de ezek most ilyen napok...
A részről csak annyit, hogy lényegében elég nevetséges lett... semmi ötletem nem volt hozzá, már nem tudtam mit kitalálni. Remélem azért lesz, akinek tetszeni fog. Nagyon számítok a visszajelzéseitekre!:)
Csók.xxx.

Tizenkettedik fejezet – Az én életem

Tétován ácsorogtam a folyosón, miközben elgondolkodva bámultam kifelé a hátsó ajtón. Odakint ítéletidő volt, az eső csak úgy ömlött, míg az orkán erejű szél szinte kicsavarta a fákat a helyükről. Elkeseredetten figyeltem, ahogy a frissen mosott ruhák lerepülnek a szárítóról, majd jobb esetben fenn ragadnak az egyik bokron. Épp Niall egyik kedvenc nadrágja repült el az ablak előtt – ezért még meg fog ölni -, mikor úgy döntöttem kimerészkedek és összeszedem, amit tudok. Felszaladtam az emeletre, belebújtam a legmelegebbnek ítélt pulcsimba és egy kényelmes melegítő nadrágba, majd felkapva a tornacipőmet gyorsan kisurrantam az ajtón. A hideg szél azonnal megcsapta az arcom, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy hagyom a francba és visszafutok a meleg lakásba, de végül erőt vettem magamon és a kapucnit a fejembe húzva próbáltam meg eljutni a lépcsőig. Ahogy leléptem a fedett teraszról máris két ruhadarab repült az arcomba.

Esetlenül próbáltam menteni a menthetőt, miközben a hajamból és a ruhámból már szinte csavarni lehetett a vizet. Épp Louis pulcsiját próbáltam kicibálni az egyik tuja alól, mikor valaki elhaló hangon a nevemet kiabálta a hátam mögött. Megfordultam, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni az ajtónál álló alakokat. Ketten közülük rögtön felém kezdtek futni, mikor észrevettek, míg a többiek inkább visszavonultak a biztonságot nyújtó falak közé és bentről figyelték az eseményeket. Cöh, puhányok.

A két lovag pillanatok alatt odaért hozzám, Niall és Harry személyében. Rosszallón nézték, ahogy a ruhákat szorongatva fagyoskodom előttük, noha rajtuk se volt több ruha, sőt Harry egy szál pólóban szobrozott.

- Mit művelsz itt kint ilyen időben? – dörrent rám a szőke.

- Minek látszik? – kiabáltam vissza, remélve, hogy a szél nem viszi el a hangom.

Haragosan megcsóválta a fejét, majd kikapta a kezemből a ruhakupacot, amit eddig sikerült összegyűjtenem. Futólag rápillantott Harryre mielőtt visszaszaladt volna a házba, mire az csak megforgatta a szemét és halkan morgolódni kezdett. Összehúzott szemekkel figyeltem a kettejük közt lezajló jelentet, nem tudtam hova tenni a viselkedésüket. Harry egy darabig türelmesen várta, hogy megmozduljak, majd mikor megunta tétlenségem egyedül próbált meg levadászni egy kék pulcsit, ami feltehetőleg az enyém volt. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy az előttem ugrándozó srácot néztem. Igazán szórakoztató látványt nyújtott, magasságának köszönhetően kissé esetlennek tűnt a mozgása. Mikor meghallotta jókedvű kacajom bosszúsan fordult ismét felém, s bár igyekezett komoly maradni, arcán ott bujkált egy vidám mosoly. Észvesztően nézett ki, egészen belemerültem látványába. Fekete pólóját már alaposan eláztatta az eső, tökéletesen feszült izmos felsőtestére, kihangsúlyozva ezzel határozott, férfias vonásait. Nedves tincsei rendezetlenül tapadtak homlokához, hosszú ujjaival kétségbeesetten próbált valami számára is elfogadható külsőt varázsolni. Szabad kezét kinyújtotta, majd mutatóujjával játékosan jelezte, hogy menjek közelebb. Elfogadtam a kihívást, színpadias mozdulatokkal közeledtem hozzá, majd hagytam, hogy összekulcsolja ujjainkat. Óvatos, mégis határozott mozdulatokkal húzott magához, halkan nevetni kezdtem, mikor orrát az enyémhez dörgölte. Testéből a zord idő ellenére is csak úgy áradt a melegség, jólesően megborzongtam, ahogy érintése nyomán átmelegedett minden porcikám.

- Jézusom, te teljesen átfagytál – szörnyülködött, miközben hatalmas tenyerével a felkaromat dörzsölgette. – Szívesen odaadnám megint az egyik pulcsim, de sajnos most nincs nálam – húzta mosolyra a száját.

Megcsóváltam a fejem, majd kibújva karjai közül összeszedtem az épp kezembe akadó ruhadarabokat. Úgy tűnt az idő sosem fog csillapodni, egyre sötétebb felhők gyülekeztek felettünk, a távolban már a villámok készültek lecsapni.

- Menj be, a többit majd én elintézem – kiabálta Harry, mikor meghallotta rekedtes köhögésem.

Tiltakozni akartam, de az egyre erősebb széllökések belém fojtották a szót, így inkább gyorsan a terasz felé vettem az irányt.

Remegve, kipirult arccal estem be a nappaliba, ahol a többiek ültek és a híreket nézték. Az időjárás jelentés szerint viharos napoknak nézünk elébe, lehetőleg ne mozduljunk ki otthonról. Nagyszerű, nagyon úgy fest, hogy egy időre össze leszek zárva a fiúkkal.

A lépcső felé vettem az irányt és meg sem álltam egészen a fürdőszobáig. Belépve az aprócska helyiségbe rögtön bezártam magam mögött az ajtót, majd halkan felsóhajtottam, ahogy a párás levegő elérte az arcomat. Ledobáltam ázott ruháim, behajítottam őket a szennyesbe és beálltam a zuhany alá. A forró cseppek gyorsan szánkáztak végig kihűlt testemen, szinte égették bőrömet, de nem foglalkoztam a kellemetlen érzéssel. Hosszú percekig áztattam magam, míg végül komótos mozdulatokkal kikászálódtam a vízsugár alól. Átdörzsöltem testem egy törülközővel, majd egy kényelmes itthoni ruhát felkapva kiléptem a fürdőből. Alig tettem pár lépést, mikor hirtelen egy erős mellkasba ütköztem. Karjai azonnal elkaptak, még mielőtt elestem volna. Meglepetten pislogtam fel Niall kissé bosszús arcára, majd meg találva az egyensúlyom hátrálni kezdtem.  

- Jól vagy? – vontam fel a szemöldököm.

- Beszélnünk kell – morogta, azzal berántott a szemközti szobába.

A szél vadul csapkodta a nyitott ablakot, miközben az eső már a párkányt verdeste. Niall szó nélkül odalépett és határozott mozdulatokkal becsukta azt. Gyorsan körbepillantottam a sötét helyiségben, ha minden igaz az ő szobájában voltunk. Legalábbis a rendetlenség és az ágy körül heverő kajamaradékok erre engedtek következtetni. Megszeppenve néztem vissza gondterhelt arcára, szokatlanul nyugtalan volt.

- Mi a baj?

Nagyokat sóhajtozott, idegesen járkált körbe-körbe. Türelmesen vártam, míg összeszedi a gondolatait.

- Nem tudom hogy kezdjek hozzá, anélkül, hogy félreértenéd…

Kíváncsian vártam a folytatást, most már tényleg teljesen összezavart a viselkedésével. Vett egy nagy levegőt, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.

- Nem akarom, hogy bármi közöd is legyen Harryhez – hadarta le egy szuszra.

 Hitetlenül pislogtam párat, vártam mikor kezd el nevetni ezen az egészen, hogy azt mondja csak viccel és menjek nyugodtan a dolgomra. De ez nem történt meg. Niall pillantása továbbra is komoly maradt, feszülten várta a reakciómat.

- Miért?

- Mert ő nem hozzád való. Nem akarom, hogy a bandából bárkivel is közelebbi kapcsolatba kerülj.

Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az indulataim, s noha valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy igaza van, most mégis nagyon dühített atyáskodása.

- Engem nem érdekel, hogy te mit akarsz – feleltem ridegen.

Nem lepte meg hangulatváltozásom, csak egy lemondó sóhajjal díjazta szavaim.

- Csak neked akarok jót… Nem szeretném, ha te is belekeverednél ebbe az életbe.

- Ebbe neked nincs beleszólásod.

- Már hogy ne lenne! – csattant fel idegesen.

Rezzenéstelen arccal vártam, hogy lecsillapodjon egy kicsit, de minden egyes eltelt másodperc csak fokozta idegességét. Egyre cifrább dolgokat kiabált a fejemhez, amivel csak még inkább feszegette a türelmem határát. Nem akartam, hogy beleszóljon az életembe, ne hozzon helyettem döntéseket. Ne érezze úgy, hogy a védelmére szorulok. Semmit nem tud rólam, nem ismer.

- A fenébe is, csak azt szeretném, ha normális életed lehetne! – mordult rám elkeseredetten.

Pár lépésnyire állt tőlem, arcán felváltva hadakozott a féltés és az elfojtott harag. Szívem szerint most kifutottam volna a szobából, el vádló tekintete elől, de nem tehettem. Az csak egy újabb bizonyíték lett volna számára arról, milyen gyenge is vagyok valójában.

- Mondtam már, hogy nem érdekel, te mit akarsz. Ez az én életem! – kiabáltam vissza.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elszakadt nála az a bizonyos cérna. Hangosan szitkozódni kezdett, meg sem próbálta leplezni dühét. Hirtelen közelebb lépett hozzám és egy határozott ütést mért a falba, közvetlen mellettem. Összerezzentem, de nem hátráltam meg. Az elfojtott feszültség folyamatosan tüzelte az indulataim, a kezdeti bizonytalanságomnak már nyoma sem volt. Felszisszent, ahogy megroppantak csontjai, de nem foglalkozott vele. Feltépte az ajtót, majd amint kiviharzott a szobából be is csapta azt.

Itt hagyott, egyedül a gondolataimmal, az érzéseimmel. Most először éreztem azt, hogy többé már rá sem számíthatok.

11. fejezet - Szükségem van rád

Sziasztok drágák! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a fejezetet, tudom, hogy korábbra ígértem. Nem szeretnék magyarázkodni, de tényleg nem vagyok a toppon mostanában, elég rossz napjaim vannak és nem mellesleg rengeteg dolgom is, örülök, ha élek. Szerettem volna áttérni arra, hogy hetente 2 fejezetet hozok, de a jelek szerint ez most lehetetlen. Talán, majd nyáron megpróbálom, ha kitart addig a blog.

A részről csak annyit, hogy lehet -sőt, biztos- kissé zavaros lett, de nagyon fáj a fejem és nehezemre esett a figyelés. Nem volt már erőm átolvasni + minél hamarabb hozni akartam, úgy hogy vannak benne hibák. Amint kicsit jobban érzem magam kijavítom. Remélem kapok azért pár visszajelzést, sokat jelentene!:)

ui.: Dorisztól kaptam a napokban egy kritikát, amit itt tekinthettek meg, ha érdekel titeket: LINK

Csók.xxx.

Tizenegyedik fejezet – Szükségem van rád

Kábán bámultam magam elé, nem igazán sikerült még felfognom az imént történteket. Bár a gondjaimon ez most egyáltalán nem segített, sőt mi több, csak rontott a helyzeten; mégis melegséggel töltött el, ha az elmúlt percekre gondoltam. Harry néha annyira szeszélyes. Mikor ránézek mindig a magabiztos, „tudom, hogy minden az enyém” embert látom, ha nem ismerném, meg se fordulna a fejemben, hogy van egy másik oldala is. Egy másik gondoskodó és nagyon is figyelmes oldala, amiről csak kevesen tudtak. Ügyesen eltitkolta az emberek elől a valódi énjét.

Csendes töprengésemből Niall aggodalmas hangja szakított ki. Szüntelen ismételgette a nevem, miközben leült mellém a lépcsőre és egyik kezét átvetve a vállamon, finoman közelebb húzott magához.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor úgy érezte sikerült magára vonnia a figyelmem.

Csak egy erőtlen bólintásra futotta, de úgy tűnt ennyivel is beéri. Halkan sóhajtozott, míg én a kezeimet tördeltem és igyekeztem nem törődni a nyomasztó érzéssel, ami minden egyes alkalommal feltört bennem, mikor a közelembe került.

- Fogalmam sincs mit tettem, de fáj látni, hogy eltaszítasz magadtól – csendesen szólt, mégis minden szava felért egy pofonnal.

- Sajnálom…

- Hát még én.

Kezét elemelte a vállamtól, beletúrt szőke tincseibe, majd térdére könyökölve eltemette arcát hatalmas tenyerébe. Ujjaim tétován emeltem felé, de mikor már csak alig pár centi választott el az arcától visszahúztam. Meg akartam ölelni, elűzni minden gondját és újból azt a mosolygós fiút látni, akit nem rég megismertem. Nem akartam, hogy gyötrődjön, főképp nem azt, hogy miattam.

- Még nem is volt alkalmam megköszönni, amit ma tettél – próbáltam elterelni a témát, hátha oldódik köztünk egy kicsit a feszültség.

Úgy tűnt a tervem sikeresnek bizonyul, felemelte a fejét, kék szemei kíváncsian csillogtak, ahogy várta a folytatást.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem, sokat jelent.

Elmosolyodott, de ez az apró gesztus is tele volt keserűséggel. Néhány hosszúnak tűnő percen keresztül csak némán ültünk egymás mellett, majd végül felálltam és az ajtó felé indultam. Nem nézett felém, továbbra is a kertet pásztázta szemével, míg szőke tincsei a homlokába hulltak. Bizonytalanul tettem felé egy lépést, meg akartam ölelni, de végül nem volt bátorságom hozzá. Lassan megsimítottam a vállát, mire halkan hümmögött egyet, mielőtt bementem volna.

***

Későre járt már, a többiek is elcsendesedtek és bevonultak a szobájukba, de én képtelen voltam aludni. A teraszon ücsörögtem és az egyik fa tövében megbújó madarakat figyeltem. Egy enyhe fuvallat meglebegtette a hajam, mire szorosabban húztam magam köré a vastag pulcsit. Nem tudom kié lehetett, csak gyorsan lekaptam egyet a fogasról kifelé jövet. Odahúztam az arcomhoz és jó mélyen magamba szívtam a kellemes illatot. Harryére emlékeztetett, de nem voltam benne biztos. Előhúztam a zsebemből a cigis dobozom, amibe már alig volt pár szál. Kezdem túlzásba vinni, régen se szívtam ennyit. Elgondolkodva pörgettem az asztalon, mikor ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Meglepetten kaptam hátra a fejem, kíváncsian figyeltem ki merészkedett ide, hozzám. Tett előrébb pár lépést, mire a gyér fényben végre ki tudtam venni az arcát. Louis bőszen vigyorgott rám, miközben egyik kezével beletúrt kócos hajába, míg a másikkal egy szürke pulcsit szorongatott a kezében. Megborzongott, mikor a hideg szél elérte meztelen felsőtestét, gyorsan belebújt a puha anyagba és lehuppant a mellettem lévő székre. Lábait felpakolta az asztal szélére és lazán, karba tett kezekkel hátradőlt. Halvány mosoly bujkált az arcomon, ahogy néztem közvetlen cselekedeteit.

- Cigizel? – bökött fejével a kezemben szorongatott doboz felé.

Zavartan lesütöttem a szemem, majd elsüllyesztettem a pulóver zsebében.

- Néha – vakkantottam.

Halkan nevetni kezdett reakcióm láttán, élvezte a helyzetet. Egyik kezével fáradtan dörzsölgette az arcát, mielőtt rákönyökölt volna az asztalra. Fél szemével engem figyelt, de nem szólt semmit, miközben békés vonásait vizslattam. Louis a maga módján nagyon jóképű srác volt. Nem is értem miért nem találta még meg az igazit, pedig biztos vagyok benne, hogy lányok hada áll sorba a kegyeiért.

- Miért nem alszol már? – kérdeztem csendesen.

- Néha kijövök ide… tudod, gondolkodni egy kicsit – felelte egy vállvonás kíséretében.

Bólintottam, de nem szóltam rá semmit. Mindketten a gondolatainkba merültünk, mégsem éreztem kellemetlennek a ránk telepedő csendet. Louis ütemesen dobolt az ujjaival az asztal lapján, miközben egy ismeretlen dallamot dúdolt. Pillanatok alatt bekúsztak az én elmémbe is a vidám hangok, így percekkel később már Louisval együtt énekeltem.

- Mi van itt, srácok? – lépett ki az ajtón Zayn, kezében egy nagy tálcával.

Zavartan kaptuk felé a fejünket, miközben mindketten gyorsan elhallgattunk. Ő már felkészültebb volt, mint a barátja. Vastag, fekete kapucnis pulcsi és egy szürke melegítőnadrág volt rajta, ami hanyagul lógott a csípőjén. Nagy mosollyal az arcán odacsoszogott hozzánk, letette a tálcát, majd ő is helyet foglalt a másik oldalamon.

- Hoztam nektek teát, elég hideg van már – intett kedvesen a gőzölgő bögrék felé.

Louis szeme azonnal felcsillant, miközben rávetette magát az egyikre. Megvártam míg Zayn is elveszi a sajátját, majd félénken az utolsóért nyúltam. Jóleső bizsergés futott végig testemen, ahogy a forró ital felmelegítette minden porcikámat. Lou a nagy kapkodásban félre is nyelt, mire veszettül köhögni kezdett és az asztalt csapkodta.

- Idióta – nevetett Zayn, majd óvatosan hátba veregette.

Megengedtem magamnak egy apró mosolyt, ahogy a bohóckodásukat figyeltem. Nagy nehezen sikerült megnyugodniuk, nagyot sóhajtva dőltek hátra a székeken. Zayn egy pillanatra felém nézett, enyhén oldalra döntötte a fejét és sokatmondó pillantással kezdett méregetni. Értetlenül vontam fel a szemöldököm, remélvén, hogy megmagyarázza a viselkedését, de elintézte egy legyintéssel a dolgot és ismét a bögréjének szentelte a figyelmét.

- Tudjátok, mi van nálam? – villantott egy ezerdolláros vigyort Louis, mire kíváncsian pillantottunk fel izgatott arcára.

Nagy, színpadias mozdulatokkal kezdet kutakodni melegítője zsebében, majd kirántott belőle egy… egy pakli kártyát?! Lecsapta az asztalra és önelégült arccal várta a reakciónkat.

- Ez most komoly? – hitetlenül felnevettem.

- Persze – vágta rá. – Jaj, ne legyetek már ilyenek! Ezer éve nem kártyáztunk egy jót.

Zayn lehajtotta a fejét, rázkódó vállai arra engedtek következtetni, hogy jól mulat barátja ötletén. Továbbra is értetlenül forgattam a fejem köztük, miközben Louis már teljesen átszellemülve keverte a lapokat.

- Na, gyerekek. Én osztok először, a következő körben Rachel fog és így tovább. Zayn, te kezdesz – osztogatta a parancsokat, majd mire feleszméltünk már mindegyikünk előtt ott volt a paklija. Érdekes estének ígérkezik.

*Harry szemszöge*

Hangok szűrődtek le a földszintről, lassan felültem az ágyamban, megdörzsöltem a szemem, majd az ajtóhoz léptem. A srácok nevettek valamit, majd meghallottam Rachel mély, dallamos hangját is, amit ezer közül is felismernék. Elmosolyodtam azon, ahogy a fiúkat korholta, nem tetszett neki, hogy ilyen hangosak. Továbbra is vihorásztak, míg végül egy hangos csattanást követően mindkettő elhallgatott. Képzelem mi történhetett…

Lusta csoszogás hallatszódott az ajtó túloldaláról, majd két ajtócsapódást követően csend lett. Már készültem volna visszafeküdni, mikor csörömpölés hangja ütötte meg a fülem. Azonnal kiléptem a szobámból és leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyha irányába.

- Bassza meg – szitkozódott Rachel, miközben az előtte heverő szilánkokat figyelte.

Háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy ott vagyok. Nagyot sóhajtva hajolt le, hogy összeszedje az üvegdarabokat. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, majd a csuklójánál fogva arrébb toltam és gyorsan eltakarítottam helyette. Döbbenten figyelte cselekedeteim, de nem szólt semmit, csak tehetetlenül ácsorogott a helyiség közepén. Már épp megakartam kérdezni mi történt, mikor észrevettem, hogy a rajta lógó szürke pulóveren átütött egy vörös volt a kezénél. Gondterhelt arccal fogtam meg aprócska ujjait, majd ügyelve mozdulataimra feljebb húztam a ruha ujját. Nem sokkal a csuklója felett egy csúnya vágás éktelenkedett. Halkan felszisszent, mikor óvatosan végigsimítottam rajta az egyik ujjam. Rosszallón megráztam a fejem, majd magam után húztam a csaphoz, hogy kifertőtlenítsem a sebet.

- Mit csinálsz? – kérdezte rekedtesen.

- Minek látszik? – vetettem oda, miközben szorosan tartottam a csuklóját és felültettem a pultra.

Ficánkolni kezdett, mikor a víz csípni kezdte a heget, de hősiesen tűrte, amíg végzek. A felső szekrényből kikaptam a kötszeres dobozt, majd vigyázva, nehogy a szükségesnél több fájdalmat okozzak neki; bekötöttem a karját. Hálásan pillantott fel rám, majd elhúzta a kezét és az ölébe ejtette a másik mellé.

- Nem kell ezt csinálnod – suttogta.

- Miről beszélsz?

Halk sóhaj szökött ki ajkain, lehajtotta a fejét és a kötést kezdte birizgálni. Kezemmel az álla alá nyúltam, lassan felemeltem, ösztönözve ezzel arra, hogy a szemembe nézzem. Félénken pislogott rám, annyira sebezhetőnek tűnt. Némán, csupán a pillantásommal kérleltem a beszédre.

- Nincs szükségem arra, hogy vigyázz rám – halkan beszélt.

- Nem, tényleg nincs. Nekem viszont szükségem van rád – mondtam komolyan, mire teljesen lefagyott, zavart tekintettel viszonozta átható pillantásom.

Összekócoltam sötét tincseit, majd egy halvány vigyort megeresztve megfordultam és az emelet felé indultam.

- Ja, és nem mellesleg jól áll a pulcsim – szóltam vissza még az ajtóból.

Facebook csoport

Hai, csak egy gyors bejegyzéssel jöttem. Akik olvasnak twitteren azok tudják, hogy tegnap nyitottam a blognak facebook-on is egy csoportot. Ott hamarabb elértek, könnyebben tudok szólni, ha kések a résszel etc... Ha gondoljátok beszélgetünk is, nyugodtan osszatok meg bármit. Nem szeretném, hogy csak az én szám járjon mindig:D Szóval, hajrá. Aki gondolja lépjen be nyugodtan:)

https://www.facebook.com/groups/158783814299284/

És így a végén megjegyezném, hogy felújítva, új designnel újraindult a kritikás blogom. Leírtam benne mindent, amit tudni kell a kritika kéréssel kapcsolatban. Nem harapunk, írjatok nyugodtan!:)

Link: http://wlaatr.blogspot.hu/

Csak ennyit akartam, résszel nem tudom mikor jövök. Készülget!:)

Csók.xxx.

10. fejezet - Összezavarsz

Na hai drágák! Először is nagyon sajnálom, hogy ennyit csúsztam. Nem akarok magyarázkodni, mert tudom, hogy senkit nem érdekel, de tényleg sajnálom. Így alakult. Ez a rész se lett valami hosszú, de talán most nem olyan vontatott, mint lenni szokott. Megpróbálok a hosszú hétvége alatt még írni valamit, hogy hétközepén hozhassam a következő, de nem ígérek semmit. Köszönöm a rengeteg kommentet és a díjakat, nagyon sokat jelent. Imádlak titeket!:) Remélem ez a rész is elnyeri a tetszésetek, várom a visszajelzéseket!
Csók.xxx.

Tizedik fejezet – Összezavarsz

Rezzenéstelen arccal álltam a fiúk vádló tekinteteinek kereszttűzében. Igyekeztem megőrizni a hidegvérem és nem sikítva kirohanni a világból. Nem mertem végignézni rajtuk, egyedül az előttem szobrozó Liammel tartottam a szemkontaktust. Türelmesen vártak a magyarázatomra, annak reményében, hogy ez az egész egy rossz félreértés. Bár az lenne.

Megköszörültem a torkomat, jelezve ezzel, hogy beszélni készülök.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Liam szemei elkerekedtek meglepetésében, míg a többiek felől egy halk horkantás hallatszódott. Közömbösen figyeltem reakciójukat, fel voltam rá készülve.

- Mi az, hogy fogalmad sincs? – pattant fel a helyéről először Zayn. – Egyedül téged engedtünk be a próbára, rajtad kívül senki sem fért hozzá a hangfelvételekhez.

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd a lehető legártatlanabb nézésemet magamra öltve megvontam a vállam. Tetteim csak még inkább felhergelték, már nyitotta a száját, hogy ismét leüvöltse a fejem, de Liam megelőzte.

- Rosszul esik, hogy a szemünkbe hazudsz – mondta halkan, csalódottan.

- Nem hazudok – vágtam rá azonnal.

Ekkor már Louis is beszállt a vitába, s megállva Zayn mellett kórusban mondták a magukét. Behunyt szemmel vártam, hogy haragjuk csillapodjon kissé, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni az egyre cifrább szitkozásokat.

- Elég legyen már! – hallottam meg magam mellett Niall ismerős hangját, ami most meglehetősen idegesen csengett.

Kíváncsian pislogtam fel rá, a megszokott vidámság és jókedv helyett elképesztő feszültséget árasztott magából. Egyik kezével beletúrt szőke tincsei közé, ezzel még jobban összekócolva amúgy is rakoncátlan fürtjeit. A többiek elcsendesedték és kíváncsian várták mire készül barátjuk.

- Nem biztos, hogy Rachel volt – kezdte, mire a fiúk halkan morogni kezdtek. – A személyzet közül bárki hozzáférhet a felvételekhez, simán lehet, hogy közülük volt valaki.

Hálásan néztem fel védelmezőmre, de ő nem viszonozta pillantásom, továbbra is haragosan méregette a többieket.

- Ugyan már, erre még nem volt példa, miért pont most élnének vissza a helyzettel? – szólalt fel Louis.

- Miért pont máskor? Ki tudja milyen okból, de elképzelhető, hogy valaki a stúdióból volt.

Niall hűségesen érvelt mellettem, míg a többiek próbálták átgondolni a hallottakat. Egyedül egy ember volt csendben az egész beszélgetés alatt… Félve oldalra sandítottam, óvatosan méregettem Harry komor vonásait. Mikor észrevette, hogy figyelem ő is felém fordult. Könyökét megtámasztotta a kanapé karfáján, állát tenyerében pihentette. Próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de minden érzelmet gondosan eltűntetett magáról. Mégis, volt valami a szemében, ami megijesztett. Olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam… Mintha pontosan tudná minden titkomat és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy leleplezhessen.

- Rachel! – lengette meg valaki az arcom előtt a kezét. Pislogtam párat, hogy összeszedjem magam, majd figyelmemet az előttem ácsorgó fiúknak szenteltem.

- Tényleg nem te voltál? – ismételte meg a kérdést Liam.

- Nem – feleltem határozottan, mire mind halkan felsóhajtottak.

Úgy tűnik Niallnek sikerült elaltatni bennük a gyanút egy időre. Hálás mosolyt küldtem felé, minek hatására tartása megenyhült, ajkait halk, megkönnyebbült nevetés hagyta el. Sosem lehetek elég hálás neki.

- Ez esetben ne haragudj, nem gondolkodtunk – tárta szét karjait bűnbánóan Zayn. Nevetve megráztam a fejem, majd örömmel bújtam az ölelésébe.

***

Lassan sétálgattam a kert hátsó felében, élveztem a csendet, ami körülvett. Kivételesen nem volt semmi dolgom, reggel a kis összejövetelünk után megcsináltam mindent. Kezemmel a hátsózsebemet kezdtem tapogatni, míg nem megtaláltam, amit kerestem. Kihúztam a kis dobozkát és elővettem belőle egy szál cigit. Ráérősen meggyújtottam, majd folytattam utamat az egyik pad felé. Szórakozottan figyeltem, ahogy a kifújt füst szétfoszlik előttem. Kezemet kissé eltartottam magamtól, amíg lepöcköltem a hamut a végéről. Ezzel egy időben valaki egy határozott ütéssel kiverte a kezemből a szálat. Felháborodottan fordultam meg, szemeim villámokat szórtak, ahogy az illető eltiporta a csikket cipője alatt.

- Mit művelsz? – rivalltam rá.

- Nem akarom azt látni, hogy cigizel – felelte nyugodtan Harry, miközben kezeit zsebre vágta és elindult a pad felé, ahova az előbb még én tartottam.

- Semmi közöd hozzá.

Mit sem törődve megrántotta a vállát, majd megállt, de nem fordult felém. – Nem érdekel.

Amíg háttal állt nekem, alkalmam nyílt alaposabban végignézni rajta. Egy egyszerű fekete farmerben volt, és a megszokott fehér tornacipőjében. Fekete pólója tökéletesen passzolt izmos felsőtestére, míg göndörfürtjei rendezetlenül meredtek az ég felé.

- Mit akarsz? – kérdeztem, mikor sikerült kicsit észhez térnem.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal fordult meg, egyenesen a szemembe nézett, miközben válaszolt.

- Azt a lányt akarom, aki e mögött a „nem törődöm” álca mögött rejtőzik.

A levegő bennem rekedt egy pillanatra szavai hallatán, hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. Elkerekedett szemekkel figyeltem nyugodt vonásait, látszólag tökéletesen tisztába volt vele, hogy igaza van. Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam volna.

- Itt áll előtted.

Pár pillanatig feszült csend telepedett közénk, amit végül hitetlen nevetésével tört meg. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, türelmetlenül vártam, hogy végre magyarázatot adjon különös viselkedésére.

- Ugyan már, ne nézz ilyen hülyének. Lehet, hogy Niallt átverheted ezzel az „én ilyen vagyok, fogadd el” dumával, de engem nem.

Tett pár óvatos lépést felém, mire ösztönösen hátrálni kezdtem.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – tagadtam szemrebbenés nélkül.

Enyhén oldalra fordította a fejét, arcán ott játszott az a sármos féloldalas mosolya, amit úgy szerettem. Normális esetben elaléltam volna a látványtól, de most sokkal inkább idegesített a magabiztossága.

- Dehogynem, pontosan tudod, miről van szó. Sőt, utálsz, amiért átlátok rajtad. Utálod a helyzetet, hogy valaki nem dől be a gondosan felépített álcádnak.

Minden egyes szót lassan, tagoltan ejtett ki, mintha mindegyik után alaposan pofon vágna. Fájdalmasan ért, hogy ilyen könnyen romba döntött mindent, amit eddig felépítettem. El akartam tűnni, messze, a világ végére, de még nem volt itt az ideje. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen futásnak eredtem vissza, a ház felé. Halk szitkozódást hallottam magam mögül, de nem foglalkoztam vele. Már majdnem elértem a hátsó ajtóig, mikor egy erős kéz fonódott a csuklómra és megpörgetve a tengelyem körül magához rántott. Karjaival szorosan ölelt, míg nem elszakadt a cérna és utat engedve könnyeimnek sírni kezdtem.

- Utállak, érted? – kiabáltam, miközben kezeimmel kétségbeesetten ütöttem a mellkasát. – Hagyj békén, tönkreteszel mindent! Miért nem bírok koncentrálni, ha a közelemben vagy? Elegem van belőled, összezavarsz és megijesztesz. Ennek nem erről kéne szólnia!

- Shh! – csitítgatott, miközben továbbra is védelmezőn körülölelte testemet.

Könnyeim már szinte teljesen átáztatták a pólóját, de nem úgy tűnt mintha zavarná. Türelmesen várta, hogy megnyugodjak végre. Mikor már csak halkan szipogtam óvatosan eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Te is összezavarsz engem. Nem értem miért vagy egyik pillanatban elutasító és rideg, míg a másikban törékeny és sebezhető. Félek, hogy mikor mi lesz a következő lépésed, mert sosem tudhatom milyen örültségre veszed rá magad. És igen, pont ez az, amiről ennek szólnia kell.

Ajkaim elnyíltak meglepetésemben, a levegő a tüdőmben rekedt. Halvány mosoly terült szét kedves arcán, ujjával lesimított egy könnycseppet a szám széléről, majd közelebb hajolva hozzám egy óvatos puszit nyomott a homlokomra.

9. fejezet - Hazudsz nekem

Hai!:) Meghoztam a következő részt is. Kicsit rövidebb lett, mint általában, bocsi, de most így alakult. Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, remélem lesz akinek tetszik majd!:)
Köszönöm szépen a feliratkozókat, el se hiszem, hogy mindjárt megvan a 30!:') A kommentekért pedig külön köszönet, tényleg nagyon sok erőt adnak!
Várom a visszajelzéseiteket, jó olvasást!:)
Csók.xxx.

Kilencedik fejezet – Hazudsz nekem

Halkan húztam be magam után a bejárati ajtót, majd ugyan olyan csendben levettem a cipőm és a kabátomat is. A házban tökéletes némaság uralkodott, a helyiségeket sötétség borította. Későre járt, a többiek már biztos lefeküdtek. Lábujjhegyen osonva mentem el a konyháig, majd a hűtőhöz lépve valami gyors vacsora után kezdtem kutakodni. Végül úgy döntöttem nem szórakozok most a szendvicskészítéssel, inkább levettem egy bögrét a szemközti polcról és összedobtam magamnak egy forró csokit. Lassan kavargattam a gőzölgő italt, miközben hátamat a pultnak támasztottam és az óra egyenletes kattogását hallgatva bámultam ki a hatalmas ablakon. Elmerengtem a hatalmas kertet nézve, amit most apró, földbe szúrt lámpák világítottak meg. Nagyon hangulatos volt.

Töprengésemből egy halk, rekedtes torokköszörülés szakított ki. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába, összehúzott szemekkel próbáltam kivenni a sötétben álló srácot. Közelebb jött, így az ablakon keresztül beszűrődő fény megvilágította fáradt arcát. Meglepetten néztem a helyiség közepén tétován ácsorgó Harryre, akinek még csak most tűnt fel jelenlétem. Zavartan a hajába túrt, zöld szemeivel kíváncsian fürkészte arcomat. Félénken az ajkamba haraptam, mikor észrevettem, hogy egy alsónadrágon kívül semmi nem volt rajta. Tekintetemet végigfuttattam kidolgozott felsőtestén, nehezemre esett visszanézni az arcára. Valamivel éberebbnek tűnt, szemeibe kezdett visszatérni az a jellegzetes pimasz csillogás.

- Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte a hallgatástól rekedt hangon.

- Dolgom volt – vontam vállat.

Nem szólt semmit, pillantását magamon éreztem, ahogy nem törődve jelenlétével továbbra is a kertet tűntettem ki figyelmemmel. Megittam az utolsó korty forró csokit is, majd letettem a bögrét magam mellé a pultra. Mikor visszafordultam Harry már csak pár lépésre állt tőlem. Felvontam a szemöldököm, kihívóan néztem rá, miközben ajkaim egy alig észrevehető mosolyra húzódtak. Szemei egyre sötétebbé váltak a vágytól, ahogy szemtelenül végigmért. Könnyedén átszelte a kettőnk között lévő távolságot, kezeit megtámasztotta mellettem a pulton, elzárva ezzel minden menekülési lehetőségem. Lehajtotta a fejét, göndör fürtjei arcomat csiklandozták, míg meleg lehelete szinte simogatta a bőrömet. Egyre szaporábban lélegeztem, egyik kezemet felemeltem és bátortalanul végigsimítottam kulcscsontján, mire egy halk nyögés volt a válasz. Felbátorodva reakcióján lejjebb vezettem ujjaim és a hasán lévő kockákat rajzoltam körbe. Csendesen mormogott, miközben egy apró puszit nyomott a fülem mögötti részre. Megborzongtam a különös érzéstől, amit kiváltott belőlem, felsóhajtottam, mikor folytatta kényeztetésem és végigcsókolta a nyakam is. Kezei felfedező útra indultak, végigsimított az oldalamon, majd megállapodott a pólóm szegélyénél. Hátrébb hajolt egy pillanatra, hangosan zihált, miközben az engedélyemet várta. Erőtlenül bólintottam, mire önelégült mosolyra húzódtak formás ajkai. Homlokát az enyémnek döntötte, óvatos puszit nyomott a szám sarkába, majd egyik kezét becsúsztatva a pólóm alá a hasamat kezdte simogatni. Ujjaival apró köröket rajzolt a csípőmre, miközben játékosan beleharapott a fülcimpámba. Szívem hevesen vert, félő volt, hogy kiugrik a helyéről, ha továbbra is ilyen eszeveszett iramban dolgozik. Körmeimet gyengéden végighúztam izmos hátán, mire egy mélyről jövő morgást hallatott. Kezei hirtelen lecsúsztak a combomra, majd könnyedén felkapott és a pultra ültetett. Ujjaimat a hajába vezettem, míg a másik kezemmel tarkóját cirógattam. Ő sem tétlenkedett, vadul rángatta a pólóm szélét, miközben a kulcscsontomat lepte el csókokkal. Az agyamat köd borította, nem érdekelt semmi, bár tudtam, hogy ha tudatosulni fog bennem mit tettem bánni fogom. Halkan nevetni kezdtem, mikor orrát játékosan az enyémhez dörgölte. Ajkai szinte súrolták az enyémet, megborzongtam közelségétől. Mindketten szaggatottan vettük a levegőt, szemünk csillogott a vágytól, mégsem léptünk semmit. Szó nélkül figyeltük a másikat, teljesen elvesztem zöld íriszében, amik most a szokásosnál sötétebbek voltak. Hatalmas tenyerei védelmezőn simultak a csípőmre, ahogy közelebb húzott magához. Összehúzta a szemöldökét, elgondolkodva fürkészte az arcomat, mintha valami emléket idézne fel magában. Nem tudtam mi játszódhat le a fejében, de nem akartam erőltetni, így csendben vártam, mi lesz a következő lépése. Hosszú percekig néztük egymást, míg végül halkan felsóhajtott, majd vállamra hajtva a fejét beszélni kezdett.

- Hazudsz nekem.

A levegő egy pillanatra megakadt bennem szavai hallatán, döbbentem néztem magam elé és hirtelen meg se tudtam szólalni.

- Tudom, hogy titkolsz valamit. Mondd el! – morogta.

- Nem tudom, miről beszélsz…

Hangosan fújtatni kezdett, majd hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. Megacéloztam vonásaim és érzelemmentes arccal néztem vissza rá. Szemei még mindig izzottak az elfojtott vágytól, de volt benne valami más is. Éreztem a belőle áradó eltökéltséget, miszerint kideríti, mit titkolok előle. Hmm, sok sikert!

- Ne nézz hülyének! – hangja halk volt, mégis tekintélyt parancsoló.

Ártatlanul pislogtam fel rá, miközben magamban átkoztam, amiért lógva hagyott.

- Szerintem beképzeled magadnak.

Haragosan nézett rám, láthatóan nem örült neki, hogy nem veszem komolyan. Pár lépést hátrált, kíváncsian figyeltem mozdulatait.

- Miért vagy velünk ilyen? Egyik pillanatról a másikra eltaszítasz magadtól mindenkit. Miért? – kérdezte kétségbeesetten.

Fájdalmasan ért a felismerés, hogy szinte teljesen át lát rajtam. Bár nem érti tetteim okát, mégis tisztába van vele, hogy mindez csak álca. Arcom elkomorult, leugrottam a pultról, megigazítottam a ruhám, majd egészen közel megálltam előtte.

- Foglalkozz a magad dolgával! – feleltem hidegen, majd kikerülve őt az emeletre szaladtam és bezárkóztam a fürdőbe.

A mosdókagyló fölé hajolva hideg vizet fröcsköltem az arcomba, remélve, hogy ettől majd kicsit kitisztul a fejem. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen ki tud zökkenteni a szerepemből. Megőrülök tőle!

***

- Rachel! Azonnal gyere ide – üvöltött lentről valamelyik fiú, mire nyöszörögve a fejemre húztam a takarót.

Pár percig csend volt, majd mikor ismét kiabálni kezdett hangosan káromkodva lerúgtam magamról a takarót és dübörgő léptekkel indultam meg az ajtó felé, nem törődve a kócos hajammal és a hiányos öltözékemmel. Letrappoltam a lépcsőn, majd morcos képpel beléptem a nappaliba, ahol a fiúk ültek és feszülten bámulták a tévét. Érkezésemre felkapták a fejüket, elfojtottak magukban egy mosolyt, majd Liam a kanapé felé kezdett terelgetni. Leültem Niall és Louis közé és kíváncsian figyeltem a híreket, hátha rájövök mitől akadtak ki ennyire. Mikor a képernyőn feltűnt az ismerős logó elszorult a torkom, akkor már tudtam mi fog következni. Fészkelődtem egy kicsit, igyekeztem semmi jelét sem adni aggodalmamnak.

- Üdv minden kedves nézőnek! – kezdte a műsorvezető csaj. – Rendkívüli bejelentenivalóval érkeztünk. Bizonyára mindenki tudja, kikről beszélek, mikor azt mondom One Direction. A fiúknak világszerte rengeteg rajongójuk van, akik bizonyára már azt is tudják, hogy a csapat egy új albummal készül. Stábunk utánajárt a dolgoknak és sikerült exkluzív részleteket szereznie az új dalokból.

Szorosan lehunytam a szemem, mikor felcsendültek az ismerős dallamok. Éreztem, hogy a légkör egyre feszültebb, mindenki csendben nézett maga elé, míg nem Liam felállt és kikapcsolta a tévét. Félve néztem fel rá, igyekeztem megtartani közömbös arckifejezésem. Megállt előttem, karjait összefonta maga előtt, ahogy végignézett rajtam. Nyugodtnak tűnt, nem mutatta semmi jelét a haragnak, én mégis tudtam, hogy belül őrjönghet. Felvontam a szemöldökömet, kérdőn néztem rá, várva, hogy elkezdje.

- Ezt mégis mivel magyarázod meg? 

8. fejezet - Senki sem kérte

Üdv, drágák! Jöttem a következő fejezettel. Elég nehézkesen ment a megírása, kicsit vontatottnak és unalmasnak érzem, de ezt döntsétek el ti. Nem szeretnék sok mindent hozzáfűzni... átolvasni nincs erőm, ne haragudjatok az esetleges hibákért, most csak ennyi telt tőlem. Remélem azért lesz akinek tetszik.
Köszönök mindent, a visszajelzéseket továbbra is nagyon várom!
Csók.xxx.

Nyolcadik fejezet – Senki sem kérte

Értetlen képpel álltam a nappali közepén, miközben a fiúk egyik szobából a másikba rohantak át, mindenféle hülyeséget kiabálva egymásnak. Liam telefonált valakivel pár perce és azóta teljesen megkergültek. A folyosón hirtelen Niallt és Louist pillantottam meg, amint bizalmasan beszélgetnek valamiről. Mindketten felém fordultak, majd a szőke elsietett az emelet felé, míg a másik hozzám lépett. Tartotta a tisztes távolságot, óvatosan méregetett, mintha attól félne, hogy bármelyik percben kiakadhatok valamin. Felvont szemöldökkel néztem rá, türelmeset vártam, hogy végre beszélni kezdjen.

- Ma a fiúkkal fotózásra megyünk, illetve elpróbálunk a stúdióban pár új dalt. Arra gondoltunk, hogy ha van kedved, jöhetnél te is – mondta kedvesen mosolyogva.

A szívem rögtön megenyhült barátságos arca láttán, bólintottam és szórakozottan figyeltem, ahogy vidáman dúdolgatva szalad a többiekhez, hogy elújságolja a hírt. Nevetve megráztam a fejem, majd visszamentem a szobámba, hogy valami elegánsabb ruhát vegyek fel. Hosszas töprengés után egy fekete farmer és egy fehér, kövekkel díszített póló mellett döntöttem. Hajamat kiengedtem, hullámos tincseim lágyan omlottak vállaimra. Elégedetten néztem végig magamon, majd felkaptam az asztalon heverő táskámat és lementem a fiúkhoz. Zayn elismerően füttyentett egyet, mikor meglátott, míg a többiek kedvesen rám mosolyogtak.

- Mehetünk? – lépett mellém Niall.

Bólintottam, mire óvatosan hátamra tette a kezét és az ajtó felé kezdett terelni. Harry kocsijával mentünk, abban mindenki kényelmesen elfér. A fiúk bemásztak hátra, míg én előre ültem a göndör mellé. Mikor sikerült mindenkinek elhelyezkedni végre elindulhattunk. Fejemet az ablaknak döntöttem és igyekeztem elfojtani egy mosolyt, a srácok kiabálását hallva. Nehéz volt a közelükben közömbösnek maradnom, nincsenek tisztába elragadó személyiségükkel. Akaratom ellenére is nevetnem kell, ha velük vagyok. Szememmel alig észrevehetően oldalra sandítottam. Harry mereven előre bámult, de az ő arcán is ott bujkált egy halvány mosoly. Ujjaival szórakozottan dobolt a kormányon, miközben a rádióból szóló dalt dúdolgatta halkan. Inge ujja lazán fel volt tűrve, nyakánál a felső két gomb hanyagul ki volt gombolva, remek kilátást nyújtva ezzel mellkasának egy részére. Hirtelen elfordította tekintetét az útról és egyenesen rám nézett. Zavartan beharaptam az ajkam, majd visszafordult az ablak felé. Harry látva a reakciómat kuncogni kezdett, de végül nem fűzött hozzá semmit. A többiek szépen lassan elcsendesedtek és az út hátralevő részét nyugodtan tettük meg.

Egy kicsi, egy szintes épület előtt álltunk meg, távol a belvárostól. A fiúk, ahogy kiszálltak a kocsiból egyből az ajtó előtt szobrozó biztonsági őrhöz rohantak. Egyedül Harry állt meg mellettem, nevetve figyelte, ahogy szegényt lerohamozzák. Szenvtelen arccal néztem őket, bár nehezemre esett megállni, hogy ne mosolyodjak el vidámságuk láttán. Régi ismerősükként üdvözölték a kissé megszeppent őrt, Harry is kezet fogott vele, míg én biccentettem neki. Belépve a nagy faajtón, egy folyosón találtuk magunkat. A srácok előreszaladtak, de most már kicsit visszafogták a hangjukat és halkan nevetgélve mentek tovább. Harry azonban nem tágított mellőlem, továbbra is szorosan a sarkban volt. Néha egy pillanatra rásimította tenyerét a hátamra vagy a derekamra, mire szúrós pillantásokkal jeleztem neki, mennyire nem tetszik a dolog. Igyekeztem nem foglalkozni a bizsergető érzéssel, ami végigfutott rajtam érintése nyomán, és a feladatra koncentrálni. Egyre nehezebben sikerült megtartanom a közömbös álcát, amit magamra öltöttem. Kicsit sem könnyítették meg a dolgom. A folyosó végére érve Paul lépett elő az egyik ajtó mögül. Beterelte a fiúkat, majd intett Harrynek is, hogy igyekezzen. A srácok rögtön elfoglalták a helyüket a mikrofonok mögött, míg én megálltam Paul mellett és az üvegablakon keresztül figyeltem, ahogy még egy utolsó viccet elsütnek egymás közt, majd összeszedik magukat és valamivel komolyabban várják az utasításokat.

- Jól van, kezdhetitek!

A következő pillanatban a fiúk dallamos hangja töltötte meg az aprócska helyiséget. Ámulattal figyeltem, ahogy teljes átéléssel énekelnek egy vidám hangzású dalt. Paul szenvtelen arccal nézte őket, de szemében elismerés csillogott. Büszke volt rájuk, ez kétségtelen.

Bő fél óra eltelt már, mire végre kaptak egy alig pár perces pihenőt. Niall rögtön odarohant hozzám, egyik kezével lazán átkarolt, miközben lelkesen vizslatta az arcom, hátha meglát rajta bármilyen reakciót.

- Tetszett? – kérdezte végül, még mindig kicsit szuszogva.

- Ja, nem volt rossz – vetettem oda flegmán.

Hátrébb hajolt, sértetten nézett rám, míg én mit sem törődve felháborodottságával unottan bámultam magam elé. Hangosan sóhajtott egyet, majd elengedett és határozottan elém lépett, kizökkentve ezzel a szerepemből.

- Tudod, az új album készületei mindig zárt körökben történnek. Nagyon ritka, hogy bárkit is beengedjünk munka közben, sőt szigorúan tilos! Egész reggel azért veszekedtem a menedzserünkkel, hogy eljöhess, hátha ettől jobb kedved lesz. Tehát leszel szíves kicsit megtisztelve érezni magad és némi érdeklődést mutatni a munkánk felé.

Döbbenten pislogtam fel komoly arcára, ami most a megszokott vidámság helyett csalódottságot sugárzott. Szavai szíven ütöttek, és bár hihetetlenül jól esett, hogy ennyi mindent megtesznek értem, nem engedhettem. Egy pillanatra lesütöttem szemeim, magamra öltöttem a már jól begyakorolt érzelemmentes álcámat, mielőtt ismét felnéztem volna rá.

- Senki sem kérte, hogy ezt tedd – feleltem fagyosan, majd sarkon fordultam és a terem távolabbi sarkába mentem.

Niall csendben figyelte cselekedeteim, majd egy hitetlen fejrázás kíséretében visszament. Falnak vetettem hátamat, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy senki nem lát, lassan lecsúsztam a földre. Arcomat a tenyerembe temettem, és hagytam, hogy az önsajnálat magával ragadjon egy rövid időre. Ha már saját magamon nem tudok segíteni, legalább az ő helyzetét megkönnyítem azzal, hogy elérem, utáljon. Könnyebben beletörődik ebbe az egészbe, ha nem kötődik hozzám. Az meg, hogy velem mi lesz, senkit nem érdekel. A fejemben újra meg újra lejátszódtak Niall szavai, míg nem felfigyeltem egy fontos részletre. „Bizalmas, zártkörű, senki sem hallhatja…”

Felpattantam, leporoltam a nadrágom, majd száműzve a lelkiismeretem, visszamentem a fiúkhoz, akik már be is álltak a helyükre. Paul bólintott, majd a kis teremben felhangzottak az ismerős dallamok. Lassan hátráltam, egészen a szemközti falig, majd előhúztam a zsebemből a telefonom és a hátam mögött állítgatni kezdtem. Előkapartam a legmeggyőzőbb kamumosolyomat, majd mikor a refrénhez értek lenyomtam egy gombot.

***

Idegesen toporogtam a kihalt folyosón. Már jócskán besötétedett, elég későre járt. Csak a plafonon függő lámpa adott némi gyér fényt. Idegesen forgattam a kezem között tartott pendrive-ot, miközben folyamatosan az órám számlapját szuggeráltam. Fáradt voltam, ideges és minél előbb haza akartam menni.

Cipők kopogása hallatszódott mögöttem, nagyot sóhajtva fordultam meg és szemrehányó néztem a felém siető Lucasra.

- Remélem nyomós okod van rá, hogy iderángass ilyenkor – morogta, miközben megrázta esőtől vizes fürtjeit.

Szó nélkül hagytam zsörtölődését, türelmetlenü figyeltem, ahogy a zárral babrál. Szélesre tárta előttem az irodája ajtaját, majd udvariasan előre engedett. Bizonytalanul megálltam a kis szoba közepén, míg Lucas lazán rádobta kabátját a szék háttámlájára, majd helyet foglalt benne. Kezeit összekulcsolta maga előtt és felvette a tipikus nagyfőnök arckifejezést.

- Nos, mit hoztál? – nézett rám várakozón.

Közelebb léptem hozzá, majd az asztalára dobtam az aprócska pendrive-ot.

- Hát ez? – kíváncsian tanulmányozni kezdte.

- Hanganyag a fiúk készülő új albumáról.

Lucas elképedve nézett hol rám, hol a kezében tartott kütyüre.

- Hogy sikerült megszerezned? – nyögte végül.

- Megvannak a módszereim – feleltem kimérten. – Ne éld bele magad, nem sok és rövidek. Érd be ennyivel.

Teljesen ledöbbent, ámulattal nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Szó nélkül összehúztam a kabátom, majd kiléptem a folyosóra, becsapva magam után az ajtót. Élvezze egyedül, én nem osztozom az örömén.

Lépteim visszhangoztak az üres folyosón, ahogy a lift felé igyekeztem. Összeszorítottam a szemem, megpróbáltam mindent kizárni, ami ma történt és valami szebbre gondolni. Apa jutott eszembe, mikor vigyorogva szaladgáltunk a kertben és minden olyan gondtalan volt. Nem vette el minden időnket a munka, s nem terhelt minket megannyi megoldásra váró probléma. Hiányoznak ezek az idők.